Addig egy aktív, célokkal teli életet élt, tele tervekkel és reményekkel, de a sztrók mindent egyetlen másodperc alatt átírt. Taborossy Gabriellának nemcsak a teste állt le, hanem az addig ismert élete is darabjaira hullott. A fizikai bénultságnál is fájdalmasabb volt számára az a felismerés, hogy újra kell tanulnia mindent, amit az ember természetesnek vesz: járni, beszélni, kapcsolatot teremteni másokkal – és talán ami a legnehezebb, újra kapcsolatba lépni saját magával.
A sztrók után is van remény – Gabriella elmeséli történetét (Fotó: Bors)Így épült fel a sztrókból Gabriella
A sztrók nemcsak a testét kényszerítette térdre, hanem lelkileg is egy olyan próbatétel elé állította, amelyre senki sem készíthet fel. Gabriella szavaival élve olyan volt, mintha az addig ismert énje meghalt volna, és helyette egy új, törékenyebb, de elszántabb ember született volna. Meg kellett küzdenie a tehetetlenség érzésével, a kiszolgáltatottsággal és azzal a belső hanggal, amely néha azt suttogta: “Mi van, ha már soha nem leszek ugyanaz?” Gabriella élete tehát egyetlen pillanat alatt omlott össze. Ami akkor még tragédiának tűnt, később egy új élet kezdetévé vált.
Amikor sztrókot kaptam, épp az ügyvédi irodában dolgoztam. Már több mini-sztrókot is átéltem előtte, de nem hitték el, hogy nagy a baj. Most már tudom, hogy élet-halál között ingadoztam akkoriban.
– kezdte Gabriella, miközben mosolygott, de a szemében ott volt a múlt emléke. A sztrók következtében a jobb oldala teljesen leállt, és a beszédkészsége is sérült.
Azt tudtam csak mondani, hogy ‘nyeh’ az igen és ‘gree’ a nem, elképesztően bosszantott ezt. De azt is tudtam, hogy ezt vissza fogom hozni, nem maradhatok így. Az életet muszáj folytatni. Színésznő akartam lenni, és ma sem adtam fel, már szerepeltem is egy-két reklámfilmben
– mondta büszkén, tele energiával, és teljesen egészséges beszéddel. Bő tíz évvel a sztrókját követően, amikor végre teljesen visszanyerte a beszédkészségét, Gabriella egy másik ember lett.
A sztrókom 12 éve történt, de még mindig emlékszem, hogy milyen nagy sötétség borult rám. Láttam egy sötét alakot, apám volt az, és azt mondta: „Nincs még vége, menj tovább.” Ez adott erőt ahhoz, hogy megtanuljak újra járni és erőt adott a rehabilitációban
– mesélte, miközben egy pillanatra elgondolkodott, mintha a múltba merült volna. A rehabilitáció hosszú és fájdalmas folyamat volt Gabriella számára.
Persze, ma már nem a legjobban használom a jobb kezem, mert később elestem, és csavart raktak a karomba, aztán allergiás lettem a fémre, amit kaptam. A legnagyobb sikerem, hogy ezért megtanultam írni a bal kezemmel. Mivel jobbkezes voltam, ez nem volt egyszerű. Azt gondolom, hogy az életet nagyon, nagyon akarni kell, és ha akarsz valamit, akkor azt el tudod érni.
– tette hozzá. A sztrókon túl azonban még nagyobb tragédia érte. Idén eltemette a férjét, aki végig ápolta őt a rehabilitáció alatt:
Az idei év egy nehéz időszak volt. Amikor Parkinson-kóros lett és belehalt a tüdőgyulladásba, csak az utolsó időszakában tudtam neki visszaadni mindazt, amit értem tett. A hamvait a Dunába szórtuk. Őt is látom gyakran, érzem, hogy velem van, és ez nagyon különleges, a szívemben őrzöm. Mintha kísérne, és amikor felnézek az égre, a felhők rá emlékeztetnek, hogy valahol fent whiskeyzik és szivarozik.
Elmesélte, hogy mindennek ellenére számára a sztrók nemcsak egy sorscsapás volt, hanem egy új kezdet is.
Ez a sztrók lelassított, megkomolyított, és megmutatta az élet legnagyobb csodáit. Hálás vagyok azért, mert segített abban, hogy értékeljem azokat a dolgokat, amik igazán fontosak, legfőképpen a kedves férjemet. Közösséget adott és új életet.
– zárja gondolatait Gabriella, a kétgyermekes özvegy.
Olvasd tovább itt: ripost.hu
