Magyarország nem támogatja Ukrajna európai uniós tagságát – jelentette ki Orbán Viktor kedden este a Facebookon. A miniszterelnök ezzel nemcsak egy aktuális külpolitikai kérdésre reagált, hanem ismét megerősítette azt a stratégiát, amellyel évek óta igyekszik megőrizni Magyarország különutas pozícióját az Európai Unión belül.
A hivatalos indok: háború és gazdasági kockázat
Orbán Viktor szerint Ukrajna uniós tagsága „behozná a háborút Európába”, és „a magyarok pénzét vinné ki Ukrajnába”. A kormányfő hivatkozott arra is, hogy hazánk már most jelentős humanitárius segítséget nyújtott: több millió menekültet fogadott, iskolákat és egészségügyi programokat támogatott, és több mint 200 millió eurót fordított humanitárius célokra.
Ezek az adatok tények, és valóban elismerésre méltó segítségnyújtásról árulkodnak. Ugyanakkor a kijelentés, miszerint Magyarország „nem tartozik Ukrajnának semmivel”, jól illeszkedik Orbán régóta ismert szuverenitás-alapú retorikájába, amely a külső nyomással szembeni függetlenség hangsúlyozására épül.
Ukrajna jelenleg nem felel meg az uniós csatlakozási feltételeknek. A koppenhágai kritériumok – jogállamiság, stabil intézmények, működő piacgazdaság – teljesítéséhez évekre van szükség, miközben az ország még háborúban áll. Már önmagában ez a tény kizárja a csatlakozást, hiszen az EU alapszerződése sem teszi lehetővé, hogy hadban álló ország váljon taggá.
Reálisan nézve Ukrajna uniós tagsága legalább 7–8 évre van, még optimista forgatókönyv mellett is. Orbán Viktor tehát nem tényekkel vitatkozik, hanem politikailag értelmezi a helyzetet.
Politikai tőke Brüsszel ellenében
Az EU-csatlakozásról egyhangú döntés szükséges, így minden tagállam vétójoga valódi hatalmi eszköz. Orbán most is ezzel él: alkupozíciót épít, hogy Brüsszelben – akár pénzügyi, akár politikai kérdésekben – nyomást gyakorolhasson. A „nem támogatjuk Ukrajna tagságát” kijelentés mögött tehát nem feltétlenül elvi elutasítás, hanem taktikai kalkuláció húzódik meg.
Ez a módszer nem új. A magyar kormány korábban is többször használta a vétót vagy annak kilátásba helyezését arra, hogy hazai politikai célokat erősítsen, illetve uniós forrásokhoz jusson. A mostani kijelentés is ebbe a mintába illeszkedik.
Belföldi üzenet: a „béke pártján” állni
A háborús retorika belpolitikai térben is jól működik. A magyar közvélemény többsége elutasítja a háború eszkalációját és támogatja a „békepárti” irányt. Orbán ezzel az üzenettel nemzetpolitikai szerepet épít: a kormányt úgy pozicionálja, mint amely a magyarok biztonságát és gazdasági érdekeit védi, miközben a „háborút támogató Nyugat” ezzel ellentétes irányt képvisel.
A „ne vigyük a pénzünket Ukrajnába” kijelentés tehát nem gazdasági érv, hanem identitáspolitikai üzenet, amely a bizonytalan választói csoportok félelmeire rezonál.
A „stratégiai partnerség” mint kifelé mutató kompromisszum
Orbán felvetése, miszerint az Uniónak „stratégiai partnerséget” kellene kialakítania Ukrajnával a tagság helyett, látszólag kompromisszumos megoldás. Valójában ez egy időhúzó formula, amellyel a magyar kormány formailag elutasítás nélkül halaszthatja el a döntést.
Hasonló konstrukcióval próbálta az EU kezelni Törökország helyzetét is, ám ez hosszú távon zsákutcának bizonyult: a tagsági tárgyalások megrekedtek, a partnerség pedig politikailag kiüresedett. Nem kizárt, hogy Orbán is hasonló sorsot szán Ukrajna-EU viszonynak.
Tehát
Orbán Viktor mostani kijelentése nem elsősorban külpolitikai állásfoglalás, hanem politikai pozícióépítés.
– Belföldön a békepárti, szuverén kormány képét erősíti.
– Brüsszelben alkupozíciót biztosít a magyar diplomáciának.
– Nemzetközi szinten pedig lehetőséget teremt arra, hogy Budapest önálló hangot vigyen a nyugati döntéshozatalba.
A tét tehát nem Ukrajna uniós tagsága, hanem az, hogy Magyarország mekkora mozgástérrel tudja befolyásolni az Európai Unió belső döntéseit — és ezzel milyen politikai hozadékot képes hazahozni.
Olvasd tovább itt: kormanyvaltas.hu
