A történet, mely szerint egy lábtörés miatt kis híján azelőtt véget ért a karrierje, mielőtt elkezdődött volna, igaz, vagy ennyire azért nem volt súlyos a helyzet?
– Igaz bizony. Nyolcadikban, az iskolai bajnokságban játszottunk a Mahart ellen a pomázi füves pályán. Hozzám került a labda és láttam, hogy érkezik a védő becsúszva, de már késő volt. Elvitte a támaszkodó lábamat, és kettős lábszártörést szenvedtem. Élénken emlékszem, hogy nekem ezért a ballagás kimaradt az életemből.
Így nézve még nagyobb eredmény, hogy később világválogatottságig vitte.
– Imádtam a futballt, az volt az életem. És kettős lábszártörés ide vagy oda, azért 14 évesen az ember csontozata is hamarabb regenerálódik, emellett pedig én is mindent megtettem, hogy egyszer visszatérhessek a pályára. Erősítettem, edzettem, amíg a lábaimat nem lehetett, addig a felső testemet, a karjaimat. Amikor aztán újra elkezdhettem mozogni, hamar visszajöttek a régi, focis mozdulatok. Két évet így is ki kellett hagynom, de aztán hamar bekerültem a Pomáz megye kettes csapatába, ahol rögtön házi gólkirály lettem. Az egyik téli felkészülési időszakban edzőmeccset játszottunk a Szentendrével, amelynek edzője az Aranycsapat egykori jobbszélsője, Budai II László volt. Bár az edzőm féltett, hogy a szentendreiek – mint katonacsapat – bevonultatnak, hogy megszerezzék a játékjogomat, végül mégis betett a csapatba. Jól játszottam, két gólt is rúgtam a Kossuthnak, és edzőmnek igaza lett: két hét múlva ott volt a kredencen a katonai behívóm. Szívesen mentem, hiszen a Kossuth akkor NB II-es csapat volt, így magasabb osztályban játszhattam, ráadásul a katonaságon belül a sportszázadba kerültem, ami az akkori viszonyok között nem volt mindegy. Egy évet futballoztam Szentendrén, a második félszezontól folyamatosan vezettem a házi góllövőlistát, így aztán felfigyelt rám a Bp. Honvéd, és szerződést ajánlott számomra.
Milyen közeg fogadta a Honvédnál, amikor 1970-ben odakerült?
– A fegyelem terén érződött, hogy a honvédség csapatáról van szó, de más értelemben nem volt gond. Vallásos neveltetésem okán sem a hivatásos katonai státuszt, sem semmi egyebet nem fogadtam el, de ezt nem is erőltették különösebben. Csak a futballra koncentráltam, mindent alárendeltem annak, hogy jó labdarúgó váljon belőlem. Az első idényemtől fogva meghatározó játékosa voltam a csapatomnak. Az elején, amikor még csatárt játszottam, a gólszerzés is ment, később aztán hátrébb kerültem egy sorral. Védekező középpályás lettem és később a válogatottban is ebben a szerepkörben számított rám Baróti Lajos szövetségi kapitány.
Olvasd tovább itt: pestisracok.hu
