A nyílt bántalmazást szinte egyöntetűen elítélik a magyarok, de bizonytalanok abban, hogy mikor és miként lehet beavatkozni egy ilyen helyzetben, és ez gyakran hallgatásba, kívülállásba fordul – a többi között ez derül ki a 21 Kutatóközpont reprezentatív felméréséből, ami a Patent Egyesülettel együttműködésben a nők elleni erőszakkal kapcsolatos társadalmi attitűdöket vizsgálta. Az eredmények azt mutatják, hogy
jellemző az erőszak individualizálása: sokan egyéni hibáknak, függőségeknek tulajdonítják, és kevésbé a társadalomban is jelenlévő hatalmi viszonyoknak.
A rejtett áldozathibáztatás, valamint az intézményekkel szembeni bizalmatlanság is megjelenik mint tendencia.
A kérdőívet kitöltők nagyjából harmada nem tudott válaszolni arra a nyitott kérdésre, hogy mi lehet a bántalmazás oka; ez azt mutatja, hogy sokaktól távol áll a téma, nem feltétlenül gondolkodnak róla a hétköznapjaikban – mondta el Bajnay Orsolya, a 21 Kutatóközpont munkatársa a kutatás szerdai ismertetésén. Akik viszont válaszoltak, 11 százalékban a nevelést, szocializációt, 9 százalékban a szerhasználatot, 4 százalékban a gyerekkori traumákat látták a hátterében. Ugyanennyien vélték azt, hogy szegénységben, rossz körülmények között, marginalizált csoportban élhet a bántalmazó. Kapcsolati problémákra 5 százalék utalt, ami ugyanakkor azt is üzeni, hogy a bántalmazás valójában két emberen múlik – tette hozzá.
Az előre megadott, opcionális válaszlehetőségek között ugyanakkor toronymagasan vezetett az alkoholizmus- és drogfüggőség (83 százalék) és a bántalmazó lehetséges pszichés problémái (68 százalék), míg
a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket a válaszadók ötöde emelte ki. Közel ugyanennyien gondolják azt is, hogy az áldozat provokációjának az eredménye a bántalmazás.
A párkapcsolati erőszak megítélése a magyar társadalomban
21 Kutatóközpont
Habár a fókuszcsoportos beszélgetésekben kevésbé jelent meg nyíltan az áldozathibáztatás, sok esetben utaltak rá a résztvevők – mutatott rá Kiss Kata, aki a hiedelmekkel kapcsolatos attitűdökről beszélt. „Visszatérő elem volt, hogy bár a bántalmazás elfogadhatatlan, a nő mégis benne marad egy ilyen kapcsolatban, miért nem lép ki, és hogy nem lehet neki segíteni. Az a narratíva is megjelent, hogy a nők hajlamosak elhinni, hogy meg tudják változtatni a férfiakat.
Normatívnak tűnt az a passzivitás, ahogyan sokan gondolkodnak ezekről az ügyekről: csak akkor segítenének aktívan, ha az áldozat kérné.
Magánügyként tekintenek rá, és úgy vélik, nem lehet tudni, milyen is az a kapcsolat, ez azonban megint csak azt sejteti, hogy szerintük nem csak a férfi hibás” – magyarázta a 21 Kutatóközpont munkatársa. Az erőszak nemtelenné tétele, relativizálása, a nők agressziójának hangsúlyozása főleg a férfi résztvevőkre volt jellemző.
A kérdőívekben a többség viszonylag egyértelműen, közel 70 százalékos arányban utasította el a nagyon expliciten áldozathibáztató állításokat, például azt, hogy aki benne marad egy bántalmazó kapcsolatban, az meg is érdemli, egy 10-20 százalékos kemény mag viszont még ezekkel is egyetértett – ismertette Bajnay Orsolya. Közel ugyanannyian értettek egyet azzal és utasították el, hogy a legtöbb nő képes lenne kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, ha igazán akarná (39 százalék és 30 százalék), és hogy az erőszakért csak a bántalmazó felelős, az áldozat nem (42 százalék és 31 százalék). A többség egyetértett abban, hogy a nők is ugyanakkora eséllyel lehetnek bántalmazók, mint a férfiak (53 százalék), és hogy az erőszakos emberek valószínűleg nem fognak megváltozni (70 százalék).
„Ha már reccsen egy csont, nem lehet mellébeszélni” – amikor a férfi lesz a kapcsolati erőszak áldozata
„A macsókultúra hatalmas bilincs” – mondja Léder László pszichológus, aki szerint a bántalmazott férfiak olykor még a bizalmasuknak is szégyellik elmondani, mit szenvednek el. Fabricius Gábor rendező új regényének főhőse egy bántalmazott férfi, a történet valóságos élményekből, személyes tapasztalatokból táplálkozik, és részben azzal a céllal született, hogy segítsen a bántalmazottaknak a megoldás irányába mozdulni, ami gyakran elképesztően nehéz.
Abban, hogy pontosan mi számít egyáltalán erőszaknak, generációs eltérés is mutatkozott: a fiatalabbak nagyobb arányban mondták, hogy például a barátoktól való elszigetelés is az – folytatta Kiss Kata. A válaszadók a fizikai bántalmazást, megerőszakolást egyértelműen így ítélték meg, 61 százalék a manipulációval, bűntudatkeltéssel kikényszerített szexuális érintkezést, 46 százalék a partner lekicsinylését, sértegetését, kritizálását is ide sorolta. Legkevésbé erőszakosnak a féltékenykedést találták (22 százalék). Nem meglepő eredmény, hogy a nők általában minden felsorolt állítást nagyobb arányban értékeltek párkapcsolati erőszakként, a féltékenykedést például kétszer annyian, mint a férfiak.
A párkapcsolati erőszak megítélése a magyar társadalomban
21 Kutatóközpont
A kvantitatív és kvalitatív adatok is azt támasztják alá, hogy nincs bizalom a hivatalos intézményekben – így a rendőrségben, bíróságban –, a rendszerszintű védelemben. „Többször is szóba került, hogy a rendőr csak akkor jön ki, ha már vér folyik, és hogy a távoltartás inkább abszurdum, mint valós megoldás. A válaszokból kirajzolódott egyfajta kiábrándultság, és bár a civil szervezetek segítőképességét magasabbra értékelik, azok ismertsége nem igazán reprezentatív” – emelte ki Kiss Kata.
42 százalék szerint a közeli barátok, családtagok segíthetnek legnagyobb eséllyel az áldozatokon, őket követik a civilek, a pszichológusok a mezőnyben. A szociális munkások, családsegítők, gyermekjóléti szolgálat tevékenységét már kevésbé tartják hatékonynak (28 százalék), a rendőrség és a bíróság pedig sereghajtóként szerepel (24-23 százalék).
Amilyen a társadalom, olyan a rendőrség – miért fordulhat elő, hogy relativizálják a bántalmazást?
Hiába állítja Gulyás Gergely, hogy a magyar jogszabályok kielégítően működnek és nincs szükség arra, hogy a kormány jogi eszközöket vegyen át az Isztambuli Egyezményből, Magyarországon még mindig nincs rendszerszintű képzés, ahol a rendőrök megtanulhatnák, hogyan reagáljanak a nők elleni erőszak áldozatainak szükségleteire. Amíg az állam nem hallja meg a nők segélykiáltását, nem is lesz előrelépés.
Les Krisztina a Patent Egyesület részéről azt emelte ki, hogy
a bántalmazást és a különféle személyiségzavarokat meglepően sokan kapcsolják össze, pedig nem kellene.
„Manapság divat címkézni, diagnosztizálni, és mindenkire azt mondani, hogy nárcisztikus. Lehet, hogy az áldozatok egy részének segít abban, hogy megértse, miért tette vele az elkövető, amit tett – és ez nem feltétlenül jelent felmentést –, de az esetek jelentős részében az történik, hogy a bántalmazóról így lekerül a felelősség, mert »ő ilyen, nem tehet róla«. Pedig jóval kevesebbeknek van például nárcisztikus kórképük, mint amennyi a bántalmazó. A bántalmazás tudatos döntés, viselkedés eredménye, nem pedig egy betegség” – hangsúlyozta.
Szerinte az egyik legfontosabb konklúzió, hogy milyen erősen ellentmondásos a viszonyulás a nemi alapú erőszakhoz. „Egyrészt elutasítjuk. Van már egy társadalmi minimum, mert nem mondjuk, hogy nőt verni oké, ami talán a #metoo-nak is köszönhető. Emellett viszont
folyamatosan újratermeljük társadalmi szinten a bántalmazás feltételeit azzal, ha egy családtagjaival erőszakoskodó férfi senkitől nem kapja meg, hogy ezt nem csinálhatja. Ez az intézményrendszerekre is igaz, ahogy az is, hogy az áldozat nem kap valós segítséget.
A válaszok is arra mutatnak, hogy valójában mindenki azt szeretné, hogy valaki segítsen az áldozatoknak – ne ők, de valaki segítsen. A be nem avatkozás ugyanakkor az elkövető mellé állást jelenti.” Az is kiderült, hogy a nők elleni erőszak még mindig egyéni problémaként, individualizált környezetben értelmeződik, a társadalom hiányzik a képből.
„Magyarországon évente 68 nő hal meg a partnere vagy volt partnere keze által. Ez egy társadalmi probléma, mindannyiunk problémája” – hívta fel a figyelmet Les Krisztina, aki úgy fogalmazott: a kutatás a rendszerszintű nőgyűlölet bizonyítéka lett.
Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogász munkatársa arról beszélt, hogy a jogalkalmazásban, a rendőrség, a gyámhivatal vagy a családsegítők részéről is tetten érhetők a társadalmi szinten máig élő sztereotípiák, például hogy a nem fizikai erőszakról kevésbé gondolkodnak cizelláltan, vagy hogy
nem feltétlenül csak az lehet bántalmazott, aki könnyes szemmel, monoklival az arcán jelenik meg és tördeli a kezét.
Szintén problémás az a vélekedés, hogy a bántalmazó alkoholista, drogos. „Gyakori feltételezés, hogy ha »megjavítják« ezeket a betegségeket, akkor megszűnik a bántalmazás is, de a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz, akárcsak a mentális, pszichés problémák esetében. A feltárásnál azonban könnyen összemosódik, és maga a bántalmazás elsikkad. Pedig a bántalmazók nem nárcisztikusak, nem betegek, hanem bántalmazók – jelentette ki. – A szegény, iskolázatlan, rosszul szocializálódott bántalmazó képe is erősen él a tárgyalóteremben, holott a mi ügyfélkörünkben például a bántalmazók jelentős része öltönyös úriember, tisztelettudó, adott esetben többdiplomás, vezető pozícióban.”
Spronz szerint az igazságügyi szakértőknek nincs kellő tudásuk a párkapcsolati erőszakról, és a családjogi bíróknak sincs megfelelő eszköztára arra, hogy tetten érjék a bántalmazást, ezek hiányában a tévhitek szabják meg az ítélkezési gyakorlat irányát. Az áldozathibáztatás kapcsán kiemelte, hogy
a hatóságok és az igazságszolgáltatás rendre azt vizsgálja, mit nem csinált jól a bántalmazott, ehhez képest a bántalmazó és a bántalmazás egy ponton teljesen eltűnik a képből.
„Olyan döntések születnek, amelyek abszolút nem reflektálnak az áldozatok valóságára” – mondta. Szerinte a bántalmazott nők a jog- és a családtámogatási rendszer visszásságai miatt szinte be vannak betonozva a kapcsolataikba, az elmúlt években bevezetett intézményesült gyakorlatok lényegében megugorhatatlan akadályt jelentenek a kilépésben. A menekülés pedig gyakran azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a bántalmazott nő elveszíti a gyerekeit egy családjogi per során.
Már évtizedek óta lobbizunk azért, hogy a párkapcsolati erőszak esetkörébe tartozó bűncselekmények ne magánindítványra legyenek üldözendők, hanem hivatalból.
Ez különösen jellemző a szexuális bűncselekményekre. A magánvád nemcsak azt jelenti, hogy van egy kényszer az áldozaton, mert neki kell megindítania az eljárást, hanem azt is, hogy erre összesen egy hónapja van – akkor is, ha éppen súlyosan traumatizált, mert megerőszakolták” – mutatott rá Spronz Júlia. „De mindig ugyanazt az érvelést kapjuk vissza: a jogalkotó nem akar belenyúlni az intimszférába, hadd döntsön az áldozat a saját magánügyéről, és arról, hogy akarja-e, hogy a szexuális életét tárgyalják a jogalkalmazók.”
Ezért viheti el láthatásra a gyerekét Péter, aki gyermekpornográfia miatt került a hatóságok látókörébe
Az elmúlt években a szülők közötti gyermekfelügyeletért zajló bírósági harcok egyik visszatérő eleme lett a gyermekpornográfiával, illetve pedofíliával való vádaskodás. De mi van akkor, ha egy apa tényleg a hatóságok látókörébe kerül gyermekpornográfia miatt? Általános gyakorlat a bíróságoknál, hogy amíg a szülőt jogerősen el nem ítélik, addig az ártatlanság vélelmére hivatkozva szoros kapcsolatot tarthat a gyerekével.
Nyitóképünkön: Mécsesek égnek a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) Néma Tanúk elnevezésű felvonulásán a Parlament előtt 2018-ban. Fotó: MTI / Balogh Zoltán
Olvasd tovább itt: hvg.hu
