Zsolti fehérvári lakásában ülünk, amikor meséli a történetet. Kávét főz, leül, és amikor megkérdezem, milyen neki a karácsony, először elmosolyodik, majd mesélni kezd.
A története néhány évvel ezelőtt játszódik, szenteste. Zsolti és a bátyja, Pisti, akkor mindketten frissen elváltakként szüleiknél töltötték az ünnepeket.
Megvolt a vacsora a szülőknél. Megvolt az ajándék is. De aztán ott ültünk a kanapén Pistivel, és néztem az órát. Kilenc óra. És gondoltam: »ezt csinálom most hajnali kettőig?« Nem hangzott jól
– emlékszik vissza.
Pisti volt az, aki végül kimondta, menjünk el a kocsmába.
Biztos voltam benne, hogy szenteste senki nincs kocsmában. Az emberek otthon vannak. De Pisti csak mondta, hogy menjünk, nekem meg éppenséggel nem volt jobb dolgom
– mondja Zsolti.
Fehérváron szenteste kilenc óra környékén különös csend van az utcákon. Az ablakokból kivilágít a karácsonyfák fénye. Zsolti és Pisti a sarki kocsmához tartottak.
„Még akkor is szkeptikus voltam, amikor odaértünk. Gondoltam, üres lesz. Aztán Pisti kinyitotta az ajtót” – meséli.
A kocsma tele volt.
Nem zsúfolásig, de tele. És mind férfiak voltak. Egyedül. Négyen-öten a pultnál, páran az asztaloknál. Egy idősebb bácsi ott ült a sarokban egy sörrel
– fogalmaz.
Zsolti és Pisti leültek a pulthoz. Körülnéztek.
„Mindenki ugyanazért volt ott. Elvált férfiak. Vagy olyanok, akiknek nem volt hova menniük. Vagy olyanok, akiknek volt ugyan hova, de az nem volt elég jó” – jegyzi meg.
Pisti rendelt két sört. Mellettük valaki a pultossal beszélgetett a fociról. (A történet idején a fehérvári csapat még sokkal szebb napjait élte és egyáltalán nem a másodosztályban botladozott.) Mögöttük valaki mesélte, hogy a gyereke most az anyukájával van, jövő héten látja őt.
Senki sem erőltette a hangulatot. Senki sem próbált vidám lenni. Csak ültünk. És volt valami megnyugtató abban, hogy mások is ott vannak
– emlékszik vissza.
Egy idő után Zsolti beszédbe elegyedett a mellette ülő férfival, aki elmesélte, hogy harmadik éve jár ide szenteste.
Azóta az este óta Zsolti és Pisti minden szenteste benéz a kocsmába. Ez lett a karácsonyi szokásuk, ugyanúgy, ahogy sok más magányos férfinak.
Néhány évvel korábban és több tíz kilométerrel arrébb, Budapesten sem üresek a kocsmák karácsonykor. Ádám egy kisebb vendéglátóhelyen dolgozik, és nem szeretné, ha megosztanánk a hely nevét – pedig a „jobbak közül való”, legalábbis az ottjártunkkor éppen ott iszogató törzsvendégek szerint.
Ádám karácsonykor is gyakran dolgozik.
Az a karácsony csendesnek indult. Szenteste napján volt. Délután nyitottunk, csak néhányan iszogattak csendesen. Ment a tévé. Karácsonyi filmek. Nyugodt volt minden
– emlékszik vissza.
„Az első karácsonyom volt ott. Huszonegy éves voltam. Azt hittem, hogy unatkozni fogok, mert senki nem fog bejönni. Aztán kezdtek érkezni az emberek” – teszi hozzá. Ádám meséli, hogy eleinte furcsának találta. Férfiak jöttek be egyedül, leültek, rendeltek egy sört. Csendben itták. Aztán jött még valaki. Aztán még valaki.
Este nyolc körül már tele volt a hely. És csak férfiak voltak. Negyvenesek, ötvenesek. Egyedül. Vagy párban, de akkor is csak férfiak. És hallottam, ahogy beszélgettek
– meséli.
Ádám mondja, hogy először nem tudta, mit gondoljon. Otthon ő is a családjával volt délelőtt, megvolt a vacsora, aztán bejött dolgozni. És itt voltak ezek az emberek, akiknek nem volt hova menniük.
Hallottam, hogy egyik srác mesélte a másiknak, hogy tavaly még a feleségével ünnepelt, idén meg itt ül. És a másik csak bólogatott. Elég szomorú volt látni, de csak arra tudtam gondolni, hogy remélem én nem fogok itt kikötni
– fogalmaz, majd hozzátette, hogy ez csak az első benyomása volt, azóta rájött, hogy a kocsmában ülők közül nem mindenki volt szomorú, volt olyan, aki kifejezetten vidám volt. Este tíz körül kezdtek hazamenni az emberek. Ádám meséli, hogy köszöntek, fizettek, és mentek. Egyenként.
„És akkor maradtam ott egyedül a pult mögött. Takarítottam, és gondolkoztam. Hogy ezek az emberek mit csinálnak most? Hova mennek?” – kérdezi.
Azóta Ádám több karácsonyt is megélt a pult mögött. Mondja, hogy már megszokta, de az első mindig megmaradt benne.
Most már tudom, hogy vannak ilyen emberek. Akiknek a karácsony nem családi ünnep. És nekik is kell egy hely, ahol lehetnek. És mi voltunk az a hely
– teszi hozzá.
Ádám fizet a kávéjáért, néz az órára. Még két óra, és kezdődik a műszak. Megkérdezem, hogy idén is nyitva lesznek-e szenteste. Bólint.
Persze, mindig!
-tette hozzá.
(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó: Hinterhaus Productions / Getty Images)
Olvasd tovább itt: index.hu
