December van, a karácsonyi vásárok megnyitottak, a bódék sorjáznak egymás mellett. A látogatók forralt bort isznak, ajándékokat nézegetnek, élvezik az ünnepi hangulatot. De vajon milyen ez az időszak azoknak, akik nap mint nap a pult mögött állnak?
A bódék árusairól hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindannyian ugyanazt élik meg. De aki közelebb lép, aki beszélget az árusokkal, hamar rájön, hogy bár ugyanazok a körülmények – a hideg, a zene, a tömeg, a hosszú órák – gyökeresen más élményt jelenthetnek ezek a különböző embereknek.
Van, aki számára a fagyoskodás és a fáradság ellenére is varázslatos ez az időszak, aki a vásárlók kedvességében, a havazásban, a közös munka hangulatában talál szépséget. És van, aki inkább túlélni próbálja ezeket a heteket, akinek a karácsonyi dalok zaklatássá válnak, a hideg elviselhetetlenné, és a munkából csak annyi marad, hogy este a buszon mindenki elhúzódik mellőle. Két árus története – ugyanaz a december, két teljesen különböző valóság.
Egy kedves ajándék
Anita, aki a „Milyen Kedves” márka tulajdonosa, két éve töltötte az egész decembert a Hegyvidéki karácsonyi vásáron. December 1-től 24-ig, minden nap ott volt egy kinti, nyitott kis faházban – az a tipikus vásári bódé, amit mindenki ismer.
Kifejezetten hideg volt, egy gázpalackos kályhával fűtöttünk benne, napokig rétegekbe öltözve fagyoskodtam
– meséli.
Ráadásul az ovis gyermekeinek sem volt könnyű elmagyarázni, hogy karácsony előtt miért nem tölt velük annyi időt.
De ők is sokszor jöttek a férjemmel meglátogatni, ezért bár kemény adventi időszak volt, mégis egy kedves és emlékezetes karácsonyi vásáros élmény
– teszi hozzá Anita.
Ez nem egy zsúfolt vásár volt, így sokszor beszélgettek a többi árussal, volt idejük megismerni egymást. A standok nagyon különbözőek voltak.
„Mellettünk egy árus kézzel készített fajátékokat árult, nagy hanggal, örök jókedvvel, mindig mindenkihez volt egy frappáns mondata” – emlékszik vissza Anita.
A velük szemben lévő stand szó szerint világított, ugyanis tele volt óriási mozgó karácsonyi szerkezetekkel, integető Mikulással, zenélő kisvonattal, mozgó sípálya modellel, pici sífelvonókkal, ember méretű világító angyalokkal és diótörővel.
Nem sokkal arrébb pedig volt egy férfi, aki a felesége készítette gyertyákat és fürdősókat árulta, a kis utca másik oldalán pedig kürtőskalács sült. Egy népviseletbe öltözött néni magyar kelméket árult, gyapjút, meleg sapkákat, és persze ott volt a mézes, meg a forralt boros is.
Sok ismerős és törzsvásárló is meglátogatta Anitát kint a vásárban.
Volt aki mézeskalácsot hozott, volt aki meleg teát és akadt olyan is, aki csak ott maradt velem beszélgetni pár órát
– meséli.
Egy kedves vásárlójuk egyik nap nem csak vásárolt, hanem hozott egy saját készítésű ajándékot is.
Nem volt nagy dolog, mégis mélyen megmaradt bennem. Azóta is megvan és emlékeztet arra, milyen jó érzés, amikor két egymásnak ismeretlen ember puszta kedvességből ad valamit a másiknak. Talán ő már nem is emlékszik, de bennem ott maradt, mert igazán jól esett
– mondja Anita.
Abban az évben sokszor szakadt a hó. A fények és a vásári zaj között ez adott egy csendes, különös hangulatot.
Hideg volt, fárasztó volt minden nap kinyitni, mégis összességében egy nagyon szép emlék lett
– összegzi.
A kínzás egy különleges formája
De nem minden vásári árus él át ilyen számára kedves emlékeket. Van, akinek a karácsonyi vásár inkább megpróbáltatás, mint ünnep. Egy fiatal férfi, akinek a szüleinek sajtot áruló bódéja van karácsonyi vásárokban, és ilyenkor ő is beáll dolgozni, egészen más élményekről számol be.
„Különös formája ez a kínzásnak” – kezdi keserűen.
Azt gyorsan leszögezi, hogy nem a vásárlókkal és érdeklődőkkel van baja, hanem inkább a körülményekkel.
„Ők nagyon kedvesek. Minden más az, amitől ki vagyok” – jegyzi meg.
Az első probléma a saját termékeiből fakad.
Sajtot árulunk, aminek van egy erős szaga. Én már megszoktam, de ha megyek haza buszon, akkor feltűnik, hogy elállnak mellőlem az emberek és nem tudom őket hibáztatni, mert van egy bukéja a standnak
– meséli a fiatal férfi.
A hideggel neki is meggyűlt a baja, ahogy Anitának is.
Ráadásul persze nagyon hideg van, ahhoz, hogy egész nap kint álljon az ember
– fogalmaz. De számára messze nem ez a legnagyobb kihívás.
Egész nap ugyanaz a néhány szám, ugyanaz a lejátszási lista szól újra és újra. Még az sincs, hogy legalább naponta cserélnék a zenéket. Minden nap, ugyanaz
– fakad ki az árus.
A szervezők pedig gondoskodtak arról, hogy ne legyen menekvés a dalok elől.
„Nagyon hangosan szól. Én már füldugóval készülök” – teszi hozzá.
Szerinte ez egy olyan apróság, ami a legtöbb vásárlónak nem tűnik fel, ugyanis a lejátszási lista kitart néhány órán keresztül, amíg az átlagos vevő a vásárban kavarog, de az árusok számára idegőrlő a helyzet.
Gondolj bele, hogy úgy kellene dolgoznod, hogy mindennap ugyanazt a 10 számot kell hallgatnod közbe iszonyatosan hangosan. Az első pár nap még elmegy, de utána…
– zárja beszélgetésünket,
A karácsonyi vásárok két arca
A karácsonyi vásárok látogatói ritkán gondolnak bele, milyen lehet nap mint nap a bódékban állni. Látják a mosolygós arcokat, a díszeket, a forralt bort, de nem gondolnak arra, hogy az árusok közül ki mennyire fagyoskodik, ki milyen zenét hallgat már századszor ugyanazon a napon, vagy, hogy valaki azért áll ott mosolyogva, mert ez a munkája, nem pedig azért, mert boldogan ünnepel.
Anita története azt mutatja, hogy a nehézségek ellenére is lehet szép élmény a karácsonyi vásáros munka – ha az ember számára fontosak azok a kapcsolatok, amiket ott köt, ha értékeli a vásárlók kedvességét, ha tudja élvezni a hóesést és a fényeket.
A sajtárus fiú története viszont emlékeztet rá, hogy nem mindenki érzi varázslatosnak ezt az időszakot. Van, akinek egyszerűen munka, hideg, zaj és kellemetlenség – és ez is teljesen érthető és jogos érzés.
Az Index adventi kalendáriumának korábbi részeit itt olvashatja el: december 1., december 2. , december 3., december 4.
(Borítókép: Bloomberg / Getty Images)
Olvasd tovább itt: index.hu
