„Amíg a kezem mozdítani tudom, Boti velem marad”

„Amíg a kezem mozdítani tudom, Boti velem marad”


Boti és nagymamája (Fotó: Magyar Hang/Beliczay László)

Egy hivatali mulasztás miatt vesztette el járandósága nagy részét Ibolya, aki egyedül gondozza magatehetetlen unokáját. A nyugdíjas asszony szelíden, de kitartóan küzd igazáért, miközben a legtöbb segítséget civilektől, nem az államtól kapja.

Meleg és tisztaság fogad minket a kis szobában, a kézzel rakott cserépkályhával furcsa kontrasztot alkot a kórházi ágy és méretes oxigénpalack. A szoba közepén riportunk főszereplője, Boti pihen. Kerekesszékét a tévé felé fordították, egy gyerekcsatorna műsorát nézi – arcán időnként a fájdalom grimasza suhan át. Rólunk, úgy tűnik, nem vesz tudomást, de nagymamájára mintha rámosolyogna. – Ez a legrosszabb, hogy nem tudja megmondani, mije fáj – számol be Ibolya aggódó arccal, miközben kiskamasz unokája fejét simogatja. Boti hirtelen köhögni, szörcsögni kezd. Ibolya gyakorlott mozdulattal helyezi be a nyálelszívót; erre is szükség van, mióta a fiú – rosszabbodó nehézlégzése miatt – gégekanült kapott, és szondás táplálásra, oxigéntámogatásra szorul.

Olvasd tovább itt: hang.hu