– Vajon mi lett volna Tomi sorsa, ha nem talál rá – és persze, miként alakult volna az ön élete, ha Tomi nincs?– Szerintem mind a kettőnk szempontjából örömteli a találkozás. Tomi talán nem is élne, mert nem biztos, hogy egyedül képes lett volna egy ekkora küzdelemre élete legelején. Én sem tudom elképzelni az életem nélküle. Már a kezdetektől nagyon erős a kapocs közöttünk, hiszem, hogy ez „fentről” így rendeltetett. Ha nem találkoznak, Tomi talán már nem élne. Fotó: Ficsor Márton– Nem hiányzik egy apa a képből?– Természetesen hiányzik. Tominak kell a férfi minta, de ezt a keresztapjától és a testvéreimtől most részben megkapja. Talán egyszer „becsatlakozik” hozzánk egy férfi, én legalábbis nem zárkózom el ettől – de nyilván nagyon nem mindegy, hogy ki lesz az.– A Down-szindrómás gyerekeket nevelő családokra nem jellemző ez a fajta külvilágra való nyitottság. Ön viszont még attól sem zárkózott el, hogy Tomiról fotók készüljenek a nyilvánosság számára. Mi az, amit másként gondol ezzel kapcsolatban, mint a többség?– Nagyon szeretném, ha az emberek megtudnák, hogy ezek a gyerekek nagyon-nagyon sok örömet, boldogságot képesek nyújtani, és teljes életet lehet velük élni. Fontos, hogy megmutassuk „ezt” a világot, hogy ne féljenek tőle. Tominak – például – olyan magas az érzelmi intelligenciája, mint nagyon keveseknek. Ha elesett, szomorú embert lát, odamegy hozzá és próbál segíteni. Amit pedig én magam is szeretnék megtanulni tőle, az, hogy milyen az igazi, szent életöröm állapotában élni! Nála ezek a dolgok készségszinten működnek, nem holmi elhatározásból. Persze túlmisztifikálni sem szabad a dolgot, annak nincs sok értelme, de számos tévhit él az emberekben. Például az, hogy ha Down-gyerek van a családban, akkor a szülők életének vége, jön a bezárkózás, az elszegényedés… Ez súlyos tévedés, a Down-gyerekek nagy százaléka ugyanis remekül szocializálható, jó képességű.– Tomi képes szeretni, ölelni?– Hát ő aztán nagyon! Most olyan időszaka van, hogy mindig súg valamit a fülembe, újabban például azt, hogy „szeretlek”.– Mi lesz, ha felnő? Lehet tervezni?– Azon dolgozunk, hogy felnőtt korában a lehetőségekhez képest minimális támogatás mellett önálló élete legyen, hiszen jó képességű. Tisztában vagyok vele, mi kell ahhoz, hogy a nyílt munkaerőpiacon képes legyen dolgozni – ezekre a készségekre fókuszálunk. Remélem, hogy a társas kapcsolatai is jól alakulnak, és ha én már nem leszek, akkor tudja folytatni nélkülem is. Majd meglátjuk…Meglátjuk, mi az égiek terve.Fotó: Ficsor Márton
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
