„Minket nem a bűn érdekel, amit elkövetett, hanem az ember mögötte és vele szeretnénk kapcsolódni. Az a bűn már el van követve, akkor is, ha belerúgunk a másikba és akkor is, ha segítünk neki. Mi vagyunk az egyetlen kapcsolata a külvilággal, tőlünk hall sok mindenről, ami a világban zajlik. Másrészről a legtöbbjük egyszer szabadul és lehet, hogy a te szomszédod lesz, vagy a gyereke a te gyereked osztálytársa lesz. Mit szeretnél, hogy ő még rosszabb emberként kerüljön ki, mint ahogy bekerült? Mi próbálunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen visszailleszkedniük a társadalomba” – felelik Gabiék válaszul a folyton feltett kérdésre. Az igazi válasz azonban nem is szavaikból, hanem csillogó tekintetükből és a hangsúlyból derül ki, ahogyan a fogvatartott levelezőtársukról beszélnek. Ugyanolyan embernek tartják őt, mint bárki mást.
„Ma már szégyellem, de talán valahogy úgy indultam, hogy ‘ők is csak emberek’ és a levelezésben megélt személyes találkozás vezetett a felismeréshez, hogy de hiszen ők pont ugyanolyan emberek, mint mi, csak máshogy nőttek fel, más élethelyzetben, ami miatt könnyebben belesodródtak a bűnözői létbe. Velük beszélgetve elgondolkozik az ember, hogy én mit kaptam az élettől, nekem mi a felelősségem azzal. És az is, aki sosem szabadul, ő is ad, formál minket, ahogy a társai között van, a gondolataival” – hangsúlyozza Gabi, aki szerint a börtönlevelezés egy igazi utazás. A levelezésre egyébként először az elítéltnek kell jelentkeznie, gyakran másfél évet is várnak, míg valaki válaszol nekik a külvilágból, mint levelezőtárs.
Fotó: Ripost/Gáll Regina„Brassóit fogok főzni, ha szabadul, mert az a kedvenc étele”
A család havonta egy levelet küld a börtönbe, ami általában sokoldalas beszámoló. Ebbe kerülnek hétköznapi élmények, beszámolók a nyaralásukról, vidékekről, ahol éppen jártak és magvas, lelkileg emelkedett gondolatok is. A börtönben élő levelezőtársuk szívesen olvassa az írásos beszámolókat, gondolatban így ő is eljut azokra a helyekre, ahová fizikailag nem tud.
A tőle kapott levelek is nagyon izgalmasak. Ő is eljár dolgozni a börtönben, vannak munkahelyi problémái, elmeséli, mit olvasott vagy hallott a tévében. Kifejti a gondolatait nekünk, amit öröm olvasni. És nekünk is jól esik írni, lelassulunk közben. Végső soron ez az egész arról szól, hogy ha valaki börtönbe van zárva, akkor ő szenved. Attól függetlenül, hogy miért és mit tett, attól még a szenvedőkön segíteni kell. Ők magukra maradt, a társadalom peremére szorult emberek és segíteni jó. A hitünk is ezt diktálja
– vallja a család. Bár Gabiék levelezőtársa egy tényleges életfogytiglanra ítélt rab, így feltehetően sosem léphet ki a börtön kapuján, nem is kérdés számukra, hogy ha mégis szabadulna, akkor lenne számára hely a karácsonyi asztalnál. A Mécses Szeretetszolgálat azonban azt vallja, hogy ha szabadul is az illető, érdemes megtartani az anonimitást. A börtönszolgálat ehhez védett körülményeket biztosít, de mindenki maga dönti el, hogy milyen módon tartja, vagy tartja-e egyáltalán a kapcsolatot a fogvatartottal, ha szabadul. A legtöbb levelezőkapcsolat csak a börtönkapuig tart, nem folytatódik a szabadulás után, az önkéntesek így is hiszik, hogy szolgálatuknak akkor is van gyümölcse, ha sohasem találkoznak levelezőtársukkal.
Olvasd tovább itt: ripost.hu
