– Apa. Rossz reklám, kapcsold ki!
– Hogymi?
– Ez. Rossz. Reklám. Kapcsold ki!
– Ja, bocs, csak épp kiégette a retinámat ez a barom a ledes fényszórójával. Máris.
Letekerem a rádiót a kocsiban, nem derül ki, miért akarja Brüsszel Ukrajnába küldeni a magyarok pénzét.
A társalgás másnap ismétlődik, annyi különbséggel, hogy a mindmeghalunk-hang éppen nem a háborúpárti pénzekről értekezik, barátibb regiszterben buzdít vásárlásra.
– Nem, ez nem rossz reklám, hagyhatjuk.
– Miért?
– Nem hazudnak benne, csak izé… el akarnak adni valamit. Jó, lehet, hogy kicsit hazudnak. Bár most, hogy mondom, a reklámokban tilos hazudni. Kivéve a politikai reklámokat. A politikai reklámokban valamiért szabad hazudni.
Ez kicsit sok infó volt, a hátsó ülésről az agytekervények csikorgása hallatszik. Az emésztési folyamat pontosan alvásidőig tart.
– Apa – szakítja félbe Gyerek az idősödő Yossarian tudatfolyamát az esti mesében.
– Igen? – ujjamat Melissa nővér kombinéjának csipkés szegélyére teszem a többszörösen összetett mondat közepén és behajtom a könyvet.
– Én nem szeretem a politikai reklámokat.
– Az jó. Feküdj vissza.
– Te szereted a politikai reklámokat?
– Nem, én se szeretem őket. Feküdj vissza.
– De Apa.
– Mondd.
– A sima reklámokat szeretem. Te szereted a sima reklámokat?
– Azt azért nem mondanám. De nincs különösebb bajom velük.
– Jó.
– Olvashatok?
– Jó.
Amit magunkkal viszünk 2025-ből
2025 próbára tett mindannyiunkat, a közélet történéseinek viharában éltük végig az évet. Volt azonban olyan dolog, amit szívesen viszünk magunkkal a következő, várhatóan még viharosabb esztendőbe is. Szerkesztőségünk munkatársainak szubjektív évértékelőiben most ezekre emlékezünk vissza. A sorozat többi cikke itt olvasható.
Rég olvastam a könyvet, már nem emlékszem, lesz-e valami az egymást figyelő magándetektívekkel a kórházban, ahol Yossarian héderezik. Aki szerint gyerekbántalmazás Joseph Hellert olvasni egy 3 évesnek, annak fogalma sincs, némi megvonás után mennyire élvezetesek tudnak lenni a többszörösen összetett mondatok, és ha már a gyerek korának megfelelőt estimesélni épp fölösleges, mert a régi mesét unja, ezért fölizgatja, az új mese fölizgatja, a sok kép fölizgatja, a kevés kép fölizgatja, mert lapozni kell hozzá, akkor legalább apának legyen jó.
Hellert a könyvespolc hátsó sora dobta ki a bogyóbabócák mögül, miután apának elege lett belőle, hogy saját maga untatására olvassa az amúgy hangosan igényelt és korábban tuti altató pongóperditát, és annyiban szerencsés választásnak bizonyult, hogy a gyerek tippre a 80 százalékát nem értette annak, amit hallott, így megfelelő altatóhatást szenvedett el, ám ennek ellenére vagy éppen ezért a könyv kevéssé volt népszerű, a Zárórát valaki egy alkalmas pillanatban a fotel alá suvasztotta, oda, ahol a kutya nem keres elkallódott könyvet. Nem mintha lenne a háznál kutya. Nem is találta meg senki.
Miután Heller elbújt, a könyvespolc Steinbecket köpte ki – kénytelen vagyok bevallani: némi bosszúvágy munkált bennem a kínkeserves altatások után –, így a gyerek már tudja, hogy lehetséges rozoga házakat örökölni, és hogy a tetők be tudnak ázni. Hogy miért? Az öreg viejo nem tartotta karban, Danny pedig túl lusta és csóró ahhoz, hogy megjavítsa. Hellerrel ellentétben Steinbeck – lanyha, de mégis: – népszerűségnek örvendett.
Senki ne hívja a gyámügyet, a gyereknek nem Danny és Pilon két üveg bor utáni verekedésétől vannak rémálmai, hanem a Tesz Vesz Várostól. Egyébként elmúlt ez is, ahogy minden, némi szépirodalmi kínzatás után az estimesék visszakanyarodhattak a kiskakas gyémánt fékrajcárjának visszaszerzése érdekében folytatott török elleni hadjáratára.
De elkalandozok.
A politikai hirdetéseket kikapcsoltuk, mondhatni: eltettem a fotel alá, ahol a kutya nem keresné.
Részben nyilván fölnőtt önérdekből. Egy Orbán-interjút vagy egy kormányinfót meghallgatni – egy másik klasszikussal élve – olyan, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas. A teljesen agyatlan propagandahirdetések hallása, látása, tapintása simán csak fájdalmas.
Némileg a gyereket is féltem, legalábbis jobban, mint Yossarian kanosságától vagy Danny ruppótlan, alkoholista, de jobbára ártalmatlan semmirekellőségétől. Ha a gyerek legalább a kérdésfelvetésig kapiskálná, miért üldözi a kórházba Yossariant a tökéletes egészségi állapota és teljes anyagi biztonságot nyújtó felső-középosztálybeli léte, legjobb tudásom szerint megpróbálnám neki elmagyarázni, ahogy azt is, miért adja ki a lyukas házát Danny bérletbe a haverjának, ha nem kívánja beszedni a bérleti díjat, amit a haverja nem kíván neki kifizetni.
Nem látom ugyanakkor, hogyan volnék képes elmagyarázni ezt a fajta propagandát, aminek kevesebb köze van a valósághoz, mint Süsünek. A mese nem jó párhuzam: a mese kapcsolódik a valósághoz, de legalább párhuzamosan fut vele. Van fókusza, belső logikája, értékrendszere, ideális esetben tanulsága.
Ez a fajta propaganda fogja a valóságot, kicsavarja, korrumpálja, nem felemeli a hétköznapit, hanem lehúzza a kakiba. És nem csak a valóságot, hanem mindazokat, akiknek a fejébe férkőzik.
Ha muszáj volna, lefordíthatnám persze gyerekre. Van egy távoli királynő, aki nem királynő, s neki egy itteni szolgálója, aki nem szolgája, és ezek a gazemberek el akarják küldeni a gyerekek pénzét a szomszédba, szegény Volodimirnek, aki nem szegény, hanem gazfickó, olyan gazfickó, akit gyepál a másik szomszédja, Vlagyimir nem király nem gazfickó, aki igazándiból király és gazfickó, de nem is gyepálja Volodimirt, ha mégis lövöldözi néha kicsit, hát legföljebb azért, mert megérdemli. Kicsit büntibe rakja, na. Kijárt már neki. Ott ült a homokozóban, foglalta a helyet, mekkora csúnyaság már.
Hogy ki írta a mesét? Viktor bácsi. Meg pár manója, nehéz munka ilyet kitalálni, aztán kell hozzá rajz is, meg film, zene, borítókép. Igen, az a Viktor bácsi, aki nem adja oda a gyerekek pénzét HÉV-re, inkább elküldi stadionba. Hogy miért? Csak a jóisten tudja, van egy fél oviscsportnyi unokája, gazdag, mint a török szultán, igazán nem szorul rá, hogy gonosz meséket találjon ki. Biztos nem szeretne büntibe kerülni, azért talál ki ilyeneket. Miért kerülne büntibe? Elvette a kiskakas gyémánt félkrajcárját, azért. Sok kiskakas sok félkrajcárját.
Summa summarum nem kívánom a gyerek gyárilag elég jól bekötött logikai áramköreit totál idiotizmussal összekuszálni. Legföljebb kis dózisokban, vakcina gyanánt.
Idős milleniálként volt szerencsém a létezett szocializmusban gyerekeskedni, és mondhatom – ha emlékeim nem csalnak – az a szemét diktatúra ennél nagyságrendekkel gyerekbarátabb volt, a hatalom és a társadalom csendes megállapodásának részeként említett hatalom a hülyeségeit nem igyekezett minden létező csatornán sáros lábbal beletiporni a magánszférákba és a fejekbe. A jelen értekezés tárgyát képező fajta totál idióta propaganda pedig éppen akkoriban egyáltalán nem volt divatban. Meg a fölnőttek se vacakoltak ennyit, a hatalomban rohadt alakok ültek, mocskos tolvajok. Miért? Mert csak. Legalábbis felénk így tudta mindenki.
Boldog békeidők.
A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Olvasd tovább itt: hvg.hu
