Az újkori nemzetfogalomnak – természetesen leegyszerűsítve – két típusát szokás megkülönböztetni: a politikai nemzetet, amely egy állam polgárait foglalja magába és a kulturális nemzetet, amelyhez egy nyelvi-kulturális közösség tagjai tartoznak.
Az I. világháború előtt a magyar karakteresen politikai nemzet volt, még ha egy kezdetben toleráns kisebbségi politika után egyre inkább érvényesült is magyarosító, kulturálisan is homogén nemzetet megteremteni akaró törekvés. Az államnemzeti felfogást jól mutatja, hogy ugyanekkor a magyar közgondolkozásban szinte meg sem jelent a százezres moldvai és bukovinai magyarság. Várták, hogy a magyarországi kisebbségek asszimilálódjanak, ami irreális volt, de nem tették meg a megtehetőt az országhatáron kívül élő magyarság megmaradásáért.
Trianon után gyökeres fordulat következett be. A magyar nyelvűek, kultúrájúak harmada az ország határain kívülre került (a kivándoroltakról nem is beszélve), a nemzetfogalom pedig hamar kulturális nemzeti-fogalommá fordult át.
Most, a 21. század első felében, a valóság megerőszakolása lenne, ha választani kellene a politikai és kulturális nemzet fogalma között. A valódi dilemma az, hogy befogadó és kirekesztő nemzetfelfogás között kell választani. A kirekesztő nemzetfelfogás kizárólag csak a politikai- vagy csak a kulturális nemzethez tartozókat tekinti magyarnak. Még szűkkeblűbb meghatározás szerint csak azok a magyar nemzet tagjai, akik mindkettőhöz hozzá tartoznak. A befogadó elképzelés számára magyarok mindazok, akik akár az egyikhez, akár a másikhoz tartoznak, illetve annak vallják magukat.
Olvasd tovább itt: hvg.hu
