Kevés olyan életút létezik, amelyben a fájdalom, az elszigeteltség és az alkotás ilyen mélyen és elválaszthatatlanul fonódik össze. Fark László kerekesszékes művész története nem csupán egy ember személyes küzdelméről szól, hanem arról a rendkívüli belső erőről is, amely képes sorsot, testet és körülményeket formálni. A 63 éves alkotó gyermekkora óta súlyos mozgássérült: hosszú éveket töltött kórházak falai között, hét komoly műtéten esett át, mégis — mindkét kezét egyszerre használva — alkot ma is, akkor is, amikor végtagjai alig engedelmeskednek. Mindezek ellenére teljes, gazdag és termékeny művészi életet él.
Fark László kerekesszékes művész alkotás közben (Fotó: Olvasói)„Az ízületeim soha nem voltak épek” – mondja Fark László kerekesszékes művész
László művészi pályáját három meghatározó korszakra osztja: a fiatal piarista évekre, a gimnáziumi tanulmányokra és az akadémiai időszakra. Ahogyan ma is vallja, ennyi év után is tanulja és gyakorolja az alkotást — s egyben önmaga kifejezését: mindazt, ami számára fontos, belső küzdelmeit és kérdéseit, amelyek az alkotás nyelvén öltenek formát.
A kerekesszék nem volt mindig része az életemnek, a betegség azonban igen. Az ízületeim soha nem voltak épek; a fájdalom kezdettől fogva végigkísérte a mindennapjaimat. A betegség mind a négy végtagomat érinti: nem hajlanak az ízületeim, nem engedelmeskednek az ujjaim. Mégis festek — két kézzel. Nyúlok az eszközökhöz, a grafikai szerszámokhoz, ceruzához, tollhoz, és két kézzel oldom meg a szembejövő hétköznapi feladatokat. Így tanultam meg együtt élni a hendikepemmel: a lehetőségeimből hozom ki a legtöbbet. Mert én csak hendikeppnek hívom azt, amilyen vagyok azóta, amióta az eszemet tudom.
– mondja hatalmas humorral László.
Mégis, az életből mindent ki kell hozni, amit csak lehet. Lehetnék akár sikeres vállalkozó vagy banki szaktekintély is — de ez a világ távol áll tőlem. Vannak dolgok, amelyeket meg tudok csinálni, és vannak, amelyeket nem — részben mert nem tudom, részben mert nem is akarom. Nekem a művészet adatott. Ott vagyok igazán a helyemen, emberileg és mentálisan is. Ez mindig fontos volt számomra, még akkor is, amikor még nem tudtam, mennyire az.
– teszi hozzá László.
Olvasd tovább itt: ripost.hu
