Index – Belföld – Földre teperte a hattyút az ornitológus, mögötte ragyogott a befagyott Balaton

Szinte tovább tart elhagyni Budapestet, mint Érdtől eljutni Tihanyig – a fővárosban nem nagyon tisztítják az utakat, a Lajos utca, a Fő utca, a Mészáros utca latyakos, hókásás, a budaörsi bevásárlóközpontok előtt úgyszintén bajos haladni, miközben szemerkél az eső, amely azonmód rá is fagy a szélvédőnkre. Kínszenvedés az araszolás, de Érd magasságában hirtelen kiderül az ég, az M7-es útteste csontszáraz és patyolattiszta, mintha átérnénk Ausztriába.

Pedig csak elhagyjuk Budapestet.

Kilenc év után fagyott be a Balaton

Úti célunk a Balaton, a jégpáncél borította magyar tenger, amelyen megkíséreljük az átkelést komppal Tihany és Szántód között, tudniillik elviekben működik a rév. Be akarjuk mutatni olvasóinknak fényképekben Közép-Európa hosszú idő – emlékeim szerint 2017 – óta újból befagyott legnagyobb tavát. Kedd reggel még le akartam mondani az utat, mert a meteorológia gyilkos ónos esőt jósolt, ahhoz meg nem volt kedvem, hogy összetörjem magamat, kollégámat és szolgálati gépkocsinkat. Végül – kétségek között vergődve ugyan – mégis rászántam magam az utazásra.

Ilyen előzmények után köszönt ránk a Velencei-tó partján a tavaszias napsütés, minek hatására a hőmérséklet mínusz 3 Celsiusról azonnal plusz 1-re emelkedik. 

„No, akkor nemcsak Tihanyig és Szántódig megyünk el, hanem benézünk Fonyódra is, elvégre onnan a legjobb a kilátás a Badacsonyra!” – nézünk egymásra a fotóssal, Zsófival, és beletaposok a gázba. Addig ugyanis a hókásás úttesten legfeljebb csak hatvannal mertem „száguldani”.

Az M7-es szinte teljesen üres, ilyenkor, télvíz idején, pláne hétköznap, ugyan ki az a botor, aki a Balaton felé venné az irányt? Velence előtt találkozunk az első hókotró-sószóróval. 

Tihanyban nem olcsó a parkolás

Első állomásunk Akarattya, a magaspart. Elhaladunk a Nánási-Ördög házaspár kávézója mellett, balkanyar, és máris ott vagyunk a Kisfaludy sétányon, alattunk a befagyott Balaton. A látvány fenséges, mintha emberi kéz húzta volna az ösvényeket a tó jegén, pedig csak a szél fújta össze a havat. Sehol egy lélek, korcsolyázóknak se híre, se hamva. A jég annyira göröngyös, hogy lehetetlen siklani rajta. 

Nosza, induljunk tovább, vár Tihany és a rév. De előbb felkapaszkodunk az apátsághoz. Leparkolunk. Van, ahol egy óra díja 900 forint, télen is, nem kegyelmez az önkormányzat. Szerencsére találunk 500 forintos parkolót.

A Pisky sétányon közelítjük meg az 1055-ben I. András királyunk által alapított Bencés Apátság épületét. Zsófi szorgalmasan fényképezi a lélegzetelállító látványt nyújtó befagyott tavat – meg a mellvéden trónoló, miniatűr Kolodko-szobrocskát. Úgy látszik, a mester nem csak a fővárost ékesíti groteszk pici bronzcsodáival. 

Télen zárva

Az apátság falán két márvány emléktábla feszül. Az egyiken az első, a másikon a második világháborúban elesett tihanyi hősök névsora olvasható; az első táblán 28, a másodikon 40 helybéli. Életüket adták a hazáért. Végigfut a hideg a hátamon. Emitt is egy Aszaló József, amott is egy Aszaló József. De Baranyaiból, Botkából, Kántor Gáborból is kettő van. A táblák mintha üzennének: a Nagy Háborúban az apák, az 1939-1945 közöttiben a fiúk estek el. Magyar tragédia. Majd  lépkedünk a IV. Károly lépcsőn, elérkezünk az utcaszintre, ahol dombormű emlékeztet az utolsó magyar királyra és hitvesére, Zita királynére. Aztán megnézzük a csontkeményre fagyott Belső-tavat.

A híres-neves Kotyogós Kávéterasz zárva, ahogy minden vendéglátó egység, amerre csak járunk. Úgy tűnik, az utóbbi években unásig nyűtt mantra az állítólag négy évszakosra varázsolt Balatonról nem egyéb lufinál – amit most fájó szívvel bár, de kipukkasztunk. 

Odalent, a révnél van még jó félóránk a komp indulásáig, a hajó egyelőre Szántódnál horgonyoz. Van időnk lemenni a kikötőbe, ahol a víz jókora darabon hullámzik. Nem fagyott be, mert a komp  óránként jár, másfelől rengeteg, ezernél is több vízimadár pancsikol itt.  Hatalmas, méteres nyakú hattyúk, totyogó tőkés récék (őket mi vadkacsaként ismerjük), és fürgén guruló, fekete tollazatú, picike szárcsák lubickolnak a jégmentes tócsában, tollászkodnak a jégen és a parton. 

Két fiatalember előadást tart a kikötőben ácsorgó, mintegy féltucat érdeklődőnek. 

– Tudják, a récéknél a hím a cifrább, nem úgy, mint az embereknél – magyarázza egyikőjük. – Azok a kis fekete gombócok a szárcsák, a hattyúkat meg nyilván ismerik.

Kenyérdarabokat szórnak a madarak közé, nincs veszekedés, verekedés, a jókora hattyúk nem marják el a szárcsákat, vadkacsákat, mindenkinek jut a morzsákból. 

Tóparti hattyúzás

Ebben a pillanatban önkéntelenül is felkiáltok: az egyik fiatalember másfél méteres, kampós botjával nyakon ragadja a legnagyobb hattyút, és elkezdi kifelé vonszolni a partra. A hatalmas madár rúg, csíp, vergődik, megpróbálja megcsípni fogva tartója kezét, de a férfi ügyesebb, elkapja a hattyú nyakát, már térdepel is a letepert szárnyas hátán. Fogalmam sincs, mire készül, talán le akarja vágni, és sültet készítene a fenséges vízimadárból?

Persze, szó sincs ilyesmiről: miközben a férfi szétvetett lábakkal, bizarr pózban térdel a tollas hátán, a hattyú egyik bokájára betűkkel ellátott, sárga gyűrűt erősít, amit pillanatragasztóval fog össze, nehogy leessen. Kiderül: a gyűrűzés folyamatának vagyunk szemtanúi, a két fiatalember önkéntes ornitológus, felelősségteljes munkát végeznek.  Időközben a férfi végez, leugrik a hattyú hátáról, amely hatalmas szárnycsapkodásokkal menekül, vissza a vízbe, és csak biztonságos távolból néz vissza ránk.

Meg érkezik Szántódról a komp, öt autó gyűlt össze, felhajtunk a hajóra, és pontban negyed kettőkor, a menetrend szerint nekivágunk a másfél kilométeres Odüsszeiánknak. A tavat jobbra is, balra is jégpáncél borítja, de előttünk és mögöttünk szabad a mintegy negyven méter széles vízi folyosó – bár az acélorrú hajónak Szántód előtt már törnie kell a vékony jeget.

Nyugdíjasnak áll a világ

Az út alig hosszabb negyed óránál, a viteldíj autónként 3000 forint. Nekem, nyugdíjasnak, ingyenes a fuvar, Zsófi félárú, 500 forintos jegyre jogosult. 

Utolsó állomásunk Fonyód, a déli part – szerintem – ékköve. A kikötőből csodálatos kilátás nyílik a Badacsonyra, csakhogy a kikötőt most éppen építik. Az őr udvariasan, de határozottan megkér, hogy hagyjam el a bekerített területet – merthogy a tó jegén keresztül belopóztam a tiltott területre.  Semmi gond, jó száz méterre besétálunk a tó jegére, onnan fotózzuk a Badacsonyt, körülöttünk egy házaspár pajkos kutyájával hancúrozik, mindenki élvezi a ritka lehetőséget.  Bizony, 2017 óta nem volt lehetőség ilyesmire, akkor fagyott be legutóbb ilyen vastagon a tó. Kilenc éve riportot is készítettem a Balaton-átcsúszásról, gyorskorcsolya-versenyt rendeztek Révfülöp és Boglárlelle között, ugyanazon a szakaszon, ahol nyaranta a Balaton-átúszást tartják.

Délután háromra jár az idő, megebédelnénk, de nem találunk nyitva tartó éttermet. Akár tetszik, akár nem, télen halott a Balaton, legalábbis a vendéglátás szempontjából. Elindulunk hazafelé az M7-esen, az első MOL-kútnál hot dogot eszünk, azzal elvagyunk Budapestig. Ónos esőnek továbbra is se híre, se hamva, a meteorológusokat csókoltatjuk.

Ezúttal cseppet sem bánjuk, hogy alaposan melléfogtak…

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!