S ha már Skandinávia: nyilván az erdős térségek, a skogsmiljöerek kicsi településein, sőt Stockholmban is sokkal rutinosabban vezetnek az emberek hóban-jégen, mint Babosdöbrétén vagy Budapesten. Hozzászoktak. Egy olyan országban, ahol szökőévente esik le érdemi hó, nem elvárható sem az autósoktól, hogy rutinjuk legyen abban, miképp kell ilyenkor vezetni, sem a mentesítésben részt vevőktől, hogy minden kisebb út is fel legyen suvickolva. Hanem amit talán gyakorolhatnánk és remélhetnénk a másiktól is: az empátia. A magyar utakon sajnos gyakori, hogy sokan a feszültségüket kivetítő agresszióval vezetnek. Pedig a közlekedést felfoghatjuk afféle élő előadásnak is, ahol a szereplők nem beszélgetnek, hanem az autójuk mozgatásával mutatják meg szándékukat. S könnyen belátható, ha ezt jól kiszámíthatóan teszem, akkor nem ijesztem meg a többi résztvevőt, s így mindannyiunk számára biztonságosabb lesz. Steve Stradling jeles közlekedéspszichológus azt javasolja, hogy változtassuk meg a „jó sofőr” definícióját. Ne az legyen a jó sofőr, aki a legügyesebben manőverezik nagy sebességnél, hanem az, aki képes együtt élni a forgalommal, és nem legyőzni akarja. Az empátia a legolcsóbb és leghatékonyabb biztonsági eszköz az autóban. S persze az sem árt, ha a fűtött szobában kevesebb rideg szóval illetjük polgártársainkat, és több megértést, részvétet mutatunk. A legnagyszerűbb pedig, ha élvezhetjük a pár napra végre megmaradó havat napsütötte zúzmaragyöngyökben gyönyörködve, hólabdát gyúrva.Nyitókép: Wikipédia
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
