ez életük egyik legfontosabb eseménye, az oklevél bekeretezve az ágyuk fölé kerül, de van egy nagy kérésük: az arcuk ne látsszon a filmben.Megdöbbentem, hogy az emberi lélek legmélyebb bugyraiban száz év után, a 20. század utolsó rendszerváltozását követően három évtizeddel is ott bujkál a félelem. Ennyi idő elteltével is fájdalmasan konkrét és valós, hiszen ha az aktus kiderül, megfosztják őket szlovák állampolgárságuktól. Középiskolásként egyik fontos filmélményem volt 1966-ból a Kovács András rendezte Hideg napok. Őszinte, megrendítő szembenézés újkori történelmünk egyik szégyenfoltjával, az 1942. januári újvidéki vérengzéssel. A filmnek nagy visszhangja volt, én is úgy gondoltam, hogy egy egészséges történelemszemlélet kialakításához nemcsak a szép és felemelő eseményekről, erről is beszélnünk kell. Igen ám, de azóta sem készült el az a bizonyos másik film, amely az 1944–45 telén legyilkolt negyvenezer délvidéki magyart siratja el, nekik állít méltó emléket, s amelyet valószínűleg sohasem fogok tudni elkészíteni. Pedig a kettő együtt járulhat csak hozzá a tisztánlátáshoz, egyik a másik nélkül csak torz történelemszemléletet eredményezhet. Barátaim tavaly is elhívtak, hogy a brutálisan meggyilkolt tízezrek sebtében elhantolt maradványai felett lépkedve a Tisza-parton elmélkedjünk arról, mit is lehetne tenni a múlt drámai történéseinek feltárásáért. Ahogyan azt Lengyelországban Andrzej Wajda tette Katyń című filmjével.
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
