Újszülött csecsemő (Forrás: Pixabay)
Amikor egy várandós anya a szülés előtti napon elveszíti a gyermekét, a világ megáll. A test emlékszik, a lélek szétszakad, és hosszú ideig nem találja a helyét. Cs. Júlia 2022 júniusában élte át ezt a felfoghatatlan veszteséget. Ma már nemcsak saját gyászáról beszél nyíltan – hanem a sorstársai hangját is erősíti. Aktivistaként és segítőként azoknak ad támaszt, akik ugyanazon az úton mennek végig, amelyen ő is végigment. A perinatális gyászról, a szégyenről, a gyógyulásról és a remény váratlan érkezéséről beszélgettünk vele.
– Meglepődtem, milyen gyorsan igent mondtál erre a beszélgetésre.
– Mára már tudok és szeretek róla beszélni. Ezzel gyógyítom önmagam, és talán másoknak is segítek.
– Hogy vagy most?
– Jól, köszönöm. Fáradtan – de ez örömteli fáradtság. Minden percemet a második kislányom, Bíborka aranyozza be. Nagyon aktív időszak ez, és bár fárasztó, minden pillanata megéri. Két éves koráig vele leszek otthon.
„Átsuhanó baba” – A teste hamu, a lelke továbbment
– Korábban sokat beszéltél arról, hogy „átsuhanó baba” szülei vagytok. Mit jelent ez neked?
– Nekem ez a legszebb, legtalálóbb megnevezés. A teste itt maradt, a lelke továbbment. Emma is továbbment – és küldte nekünk Bíborkát.
– Mesélnél a várandósságodról?
– A fogantatás pillanatától anyának éreztem magam. Minden genetikai vizsgálat tökéletes volt, biztonságban éreztem magam. 2021 szeptemberében, a 30. születésnapomon fogant Emma, és édesanyám születésnapjára volt kiírva. A terhességem teljesen problémamentes volt. Felkészültünk mindenre: szüléstanfolyam, jóga, közös lelki munka a férjemmel. Ezt együtt akartuk megélni.
– Milyen volt a kapcsolatod az orvosoddal?
– Teljes bizalom volt köztünk. Tíz éve ismert, mindig mellettem állt.
– Mi történt a szülés előtti napon?
– A 40. hétben jártam, ilyenkor már hetente kétszer kell CTG-re menni. Egyedül mentem, először a terhesség alatt. Furcsa, feszítő érzésem volt egész nap, pedig semmi okom nem volt rá. Emma szobája készen állt és mi is az érkezésére. A kórházban egy elsőéves rezidens vizsgált. Az arca elsápadt, konzultációt kért. Hosszabb ultrahang után először azt hitték, van szívhang – aztán kiderült, hogy az az enyém. Nem találták Emma szívhangját. Átvittek egy másik rendelőbe, majd egy ultrahang-specialista is megvizsgált. Kimondták: nincs szívhang.
Sokkot kaptam. Egyedül voltam. Nem tudtam sírni. Robotikusan tettem, amit kellett. Hívtam a férjemet: nem tudtam elmondani, mi történt, csak annyit, hogy azonnal jöjjön. Később az autója lerobbant – utólag derült ki, hogy balesetveszélyes volt. Talán így óvtak minket valamitől. Taxival ért be a kórházba. Egyszerre érkezett meg az édesanyámmal. Én csak ültem, ők zokogtak. Én nem. Egyetlen vágyam volt: hazamenni. De meg kellett szülnöm a kisbabámat.
– Miért jelenik meg ilyenkor a szégyen, ha tudjuk, hogy nem vagyunk hibásak?
– Ez ösztönös reakció. A tudat kudarcként éli meg, amit a tudatalatti fájdalomként cipel. Idővel a kettő helyet cserél: a tudat felülírja a tudatalattit. De ehhez idő kellett, ahhoz, hogy életben maradjak – szó szerint. A legfájdalmasabb a tehetetlenség, illetve, hogy nincs valós magyarázat. Van egy orvosi szakvélemény, de nem tudjuk mi a probléma gyökere.
Másnapra kaptam időpontot a szülésre, de éjfélkor elindultak a fájásaim. A férjemmel bementünk. Nehéz döntés volt: természetes szülés vagy császár. Mivel Emma nem tudott segíteni a szülésben, és akár 16 órát vajúdtam volna, végül császár mellett döntöttünk. Ez volt a biztonságosabb és kevésbé kegyetlen út. Behozták hozzám Emmát. Anyukám a mellkasomra tette. Békés volt, mintha csak aludna. El akartam búcsúzni tőle. Sokan furcsának tartják, hogy a szülők a karjukba veszik halott gyermeküket, de így lehet igazán elköszönni. Így tettünk mi is.
– Van egy kép a kezedben, amin mindketten rajta vagytok? Miért fontos ez számodra?
– Lehet, hogy másoknak morbid, de nekünk segített. Egy évig a polcon volt, aztán a gyógyulás részeként elraktam egy kis dobozba. Egy baba halála a teljes nagycsaládot érinti. Sokszor nincs mit mondani – csak jelen lenni. Mi úgy döntöttünk, eltemetjük Emmát. Édesapám mellé tettük a koporsóját. Ő 2020. május 6-án ment el.
A félelem már nem vezet. Tudom, hogy ugyanaz nem történhet meg újra”
– Hogyan lehet túlélni egy ilyen időszakot?
– Kitartással, akarattal és rengeteg támogatással. Pszichológushoz fordultam. 2023 februárjában kezdtem a terápiát – végigmentünk a teljes történeten. Az is sokat segített, hogy mindenkinek elmondtam. A trauma annyira megkeményített, hogy sokáig nem tudtam sírni. Az orvosaim és a környezetem is egyértelművé tette: Emma halálát egy biológiai ok okozta. Csomó volt a köldökzsinóron, elzárta az áramlást. Nem tehettem ellene.
Egy év kellett, mire készen álltunk újra a gyermekvállalásra. Úgy éreztem, újra szeretnék gyermeket. Amint eldöntöttük, megfogant a második kislányunk. Hatalmas ajándék. Új helyre költöztünk, hamarabb abbahagytam a munkát, és a terhesség végéig jártam terápiára. Bíborka 2024. április 30-án született programozott császárral. A kiírt dátuma 2024. május 6. volt – ugyanazon a napon, amikor édesapám meghalt. Valahogy mégis minden a helyére került.
– Mit jelent számodra ma az anyaság?
– Mindig kétgyermekes anyának fogom érezni magam. És szeretnénk még egy babát, hogy legyen testvére Bíborkának. A félelem már nem vezet. Tudom, hogy ugyanaz nem történhet meg újra. A sorstársaimmal napi szinten beszéltem, támogattuk egymást. A környezetem rengeteget segített. Bíborka érkezése reményt hozott – megerősített, és jobb emberré tett. Ő az, aki segít hordozni a veszteséget.
– Mit tanácsolnál azoknak az anyáknak, sorstársaknak, akik ugyanebbe a helyzetbe kerültek?
– Mindennap nézzenek tükörbe és erősítsék magukban, hogy nem ők tehetnek róla. Nem az ő hibájuk. Mindenképpen keressenek egy szakembert és csatlakozzanak a közösségi portálon található csoportokhoz. Sajnos sokan szenvedünk ettől és csak egymást segítve tudunk felállni. Azok az emberek tudnak igazán segíteni, akik maguk is megélték ezt a tragédiát. Terápia Terápia…
Magyarországon a becslések szerint minden negyedik-ötödik terhesség – részben még a várandósság észlelése előtt, részben az után – vetéléssel ér véget, a hivatalos adatok szerint tavaly több mint 13 ezer magzattól kellett elbúcsúzniuk szüleiknek. A perinatális gyászról azonban ma is keveset beszélünk, sok szülő marad magára a trauma után. A feldolgozás kulcsa a támogatás, a gyász elismerése és a sorstársi közösségek ereje.
Olvasd tovább itt: hang.hu
