Nagyapám részt vett a Don-kanyar eseményeiben, és bár mesélt róla, nem sokat, és nem is szívesen. Anyám mesélt nekem egy történetet, amelyből megérthettem a háború értelmetlenségét, és hogy a békéhez kapcsolódó fogalmak itt nem érvényesek.
Nagyapám híradós őrmesterként szolgált, és az alakulat nem az első vonalban, hanem hátrébb állomásozott, az ellenséges tüzérség hatókörén kívül. Egy házban laktak, nem messze a jól elrejtett rádióállomástól. A közelben lévő „légo-árok” egy angol szerkezetű védelmi hely volt, ahova légitámadás esetén lehetett menekülni. A tervek szerint, ha egy kisebb bomba becsapódott, akkor az kanyarok miatt a föld védelmet nyújtott volna. Mindennap, reggeli időben, egy orosz Rata gép „zavarórepüléseket” végzett, és véletlenszerűen bombákat dobott le.
A magyar légierő védekezése nem volt túlságosan erős; csupán kézifegyverekkel tudtak tüzelni a gépekre. Ezért parancs érkezett: bármikor, ha jön egy gép, azonnal húzódjanak be az árokba. Nagyapám nem volt könnyű természet, különösen, ha evés közben háborgatták. Amikor a légiriadó megszólalt, éppen reggelizett, és úgy döntött, hogy befejezi az étkezést, mert nem hitte, hogy az orosz éppen azt a házat bombázza, ahol ők voltak. A többiek azonban kiszaladtak az árokba.
A sors ironikus fintora, hogy aznap a Rata éppen oda dobott le bombát, ahol az emberek fedezéket kerestek. A ledobott bombák úgy estek, hogy mindenkit megöltek, aki ott tartózkodott. Nem volt tanulság: sem a parancs betartása, sem annak figyelmen kívül hagyása nem nyújtott védelmet. A józan ész sem segített; nagyapám társai racionális döntést hoztak, mégis tragikus véget értek. Anyám erről nem beszélt, de sejtem, hogy így történt, hiszen sokszor így temették el a hősi halottakat, abba a gödörbe, ahol életüket vesztették. Az árok ott maradt, de utána valószínűleg senki sem akart volna odamenekülni.
Forrás pestisracok.hu
