A Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium élhetőségi konferenciáján Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter, Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter, Boros Tamás, az Egyensúly intézet alapítója és igazgatója, Kollár Dávid, a Társadalmi folyamatok és Média Kutatóintézet operatív vezetője, és Csite András, a Hétfa Kutatóintézet ügyvezetője vitázott arról, mi teszi élhetővé egy országot.
A beszélgetés azzal indult, hogy a résztvevőknek egy szóban kellett megragadniuk az élhetőség lényegét. A válaszok rögtön jelezték, milyen eltérő megközelítések léteznek. Hankó Balázs a szeretetre tette a voksát, hangsúlyozva, hogy két komponensből áll: van egy érzelmi kötődése és egy tudatos döntése is. Navracsics Tibor a komfortérzetet emelte ki, hogy harmóniában legyünk saját magunkkal és a környezetünkkel.
Boros Tamás azonban sokkal pragmatikusabb definíciót adott. Három szóval foglalta össze a lényeget: gazdagság, szabadság, biztonság. Szerinte ez a három biztosítja, hogy minden embernek legyen választási lehetősége. Kollár Dávid viszont a lehetőségekhez tért vissza, és Amartya Sen fejlődési paradigmájára utalt, amikor arról beszélt, hogy az élhetőség azoknak a körülményeknek az összessége, amik lehetővé teszik az értelmes és méltóságteljes életet.
A GDP dönt el mindent
Amikor a beszélgetés a mérhetőségre terelődött, Boros Tamás egyértelműen letette a voksát. Bár tudta, hogy nem népszerű álláspontot képvisel, egyenesen kijelentette, hogy a modern nyugati világban alapvetően a pénz határozza meg a lehetőségeket. A Századvég kutatásai során végignézték az összes alternatív indexet, és arra jutottak, hogy végül mindegyik a GDP-vel korrelál.
A nap végén mindent a GDP dönt el. Nem véletlen, hogy az élhetőségi indexek élén Zürich, Tokió, Koppenhága áll, ezek a világ leggazdagabb városai
– fogalmazott. Még azt is hozzátette, óva int mindenkit a szubjektív indexektől, mert azok nemzetközi összehasonlításban félrevezetők lehetnek. Példaként Vanuatut említette, ami egy boldogságindexen nyert, miközben senki sem akarná átvenni az életvitelét.
Csite András máshonnan közelítette meg a mérhetőség kérdését. Szerinte, ha egy dimenzióban kellene megragadni az élhetőséget, akkor a férfiak születéskor várható élettartama lenne az. Kifejtette, hogy a férfiak testi és lelkiállapota nagy tömegben visszatükrözi, mennyire élhető egy térség vagy ország.
Kollár Dávid azonban élesen reagált Boros GDP-központú megközelítésére.
Kijelentette, hogy amit a közgazdaságtan GDP-fetisizmusnak hívnak, az valójában nem is közgazdaságtan, hanem egy üzemgazdaságtani mérőmódszer. Ha a köz szót használjuk, akkor a szubjektív érzelmi faktorokat is be kell számítani. Szerinte óriási felelőssége van az indexkészítőknek, hogy ne csak az üzemgazdasági mutatókra fókuszáljanak, különben a társadalmat romba döntik.
A Kádár-kor paradoxona
A vita mélyült, amikor Navracsics Tibor egy paradoxont vetett fel. Bár készséggel elhiszi, hogy az egy főre eső nemzeti össztermék meghatározza az élhetőséget, szinte naponta találkozik azzal a véleménnyel, hogy a szocializmus Magyarországon élhetőbb volt, mint a mostani rendszer. Pedig GDP-ben nincs összehasonlítási alap a kettő között.
Boros Tamás kutatásaikra hivatkozva válaszolt. Amikor azt kérdezték, hogy a XX. század nagy rendszerei közül melyik volt Magyarország aranykora, azt találták, hogy sokan tekintenek így a szocializmusra. Ennek egyszerű magyarázata van: akkor a mai a társadalom többsége fiatal volt. Bárhol csináltak Európában kutatást, a hetvenes-nyolcvanas évek szinte mindenhol aranykorként jelennek meg, mert van egy erős nosztalgia faktor.
Hozzátette, persze vannak további tényezők is a GDP mellett, mint a kiszámíthatóság, biztonság és kohézió, amik a szubjektív érzetet alakítják. De finoman utalt arra, hogy a Kádár-korszakban eléggé információhiányos volt a közvélemény, és felvetette, vajon jól érezték volna-e magukat az emberek akkor is, ha lett volna valós összehasonlítási alapjuk.
A magyar mentalitás diagnózisa
Navracsics Tibor ezen a ponton egy brutálisan őszinte diagnózist adott a magyar mentalitásról. Először az egészségről beszélt, hangsúlyozva, nemcsak a várható élettartam számít, hanem az, hogy azt egészségben töltjük-e el. De aztán rátért arra, ami igazán fájó pont.
„Milyen elvárással rendelkezik az ember saját magával szemben és a környezetével szemben? Szerintem ebben világbajnokok vagyunk”– fogalmazott. Kifejtette, a magyarok a környezetüktől maximális elvárásokat fogalmaznak meg, miközben saját magukkal szemben szinte semmit nem várnak el.
Mi vagyunk a legjobbak abban, hogy megmondjuk a másiknak, mit kellene csinálnia. A hétköznapi életben ezer ilyen beszélgetés van, amikor valaki azt mondja nekem, hogy »hát inkább maga azzal foglalkozna inkább, hogy…« És ez nagyon beszédes arról, hogy milyen a mi hozzáállásunk a környezetükhöz
– mondta, hozzátéve, a saját magunkban való bízás és a saját magunkra hagyatkozás egyáltalán nem domináns kultúra Magyarországon.
„Mi állandóan azt várjuk, hogy valakik jobban figyeljenek ránk. Mindig azt szeretnénk, hogy azok az intézmények, amiket létrehoztunk, még inkább figyeljenek ránk, intézzék el az életünk minden mozzanatát” – fogalmazta meg a miniszter a magyar elvárási kultúra lényegét.
Ugyanakkor saját magunkkal szemben nagyon engedékenyek vagyunk.
Ugyan már, nem kell azt annyira komolyan venni azt a határidőt, azt a kötelezettséget, majd meglátjuk, ezt most nem fizeted be, majd meglátjuk, hogy utána mi lesz, hátha nem lesz az egészből semmi
– idézte fel a tipikus magyar hozzáállást.
Navracsics szerint ez az élhetőség egyik legrosszabb receptje. „A környezetünkkel szemben iszonyatos elvárásokat fogalmazunk meg, amelyeket a környezetünk nem tud teljesíteni, mert nem arra jött létre. Magunkat pedig nem tartjuk vagy nem vagyunk hajlandók ott tartani, ahol kellene” – fogalmazott.
Ez a kettősség a kutatási eredményekben is megjelenik.
A felmérésekben nem teljesítünk olyan rosszul, a középmezőny felső részében vagyunk, nem az élmezőnyben. A szubjektív felmérésekben viszont legalul vagyunk
– mondta Navracsics, majd kifejtette, hogy ez pontosan azért van, mert a környezetünkkel szemben olyan elvárásokat fogalmazunk meg, amelyeket az nem tud teljesíteni.
A miniszter még mélyebbre ásott, amikor arról beszélt, hogy lehet, hogy történelmi trauma áll a háttérben, vagy a magyar nyelv magányossága, de „a magyar népnek szerintem van egy olyan alapvető magány frusztrációja, magányérzete, ami lehúzza az élhetőségi indexünket”.
A nagyváros-dilemma
A beszélgetés ezután a magyar települések versenyképességére terelődött. Boros Tamás egy meglepő adatot hozott fel: rendszerváltás óta ötszázezer emberrel kevesebben élnek a nagyvárosokban, a régióközpontokban, ahol pedig a legjobban fizető állások vannak. Ez szerinte kulcskérdés, mert kutatások szerint aki beköltözik egy nagyvárosba, az egész élete során évente 19-20 százalékos bérprémiumot kap.
Kollár Dávid azonban árnyalta a képet. Elmondta, hogy nem fekete-fehér a helyzet, mert van egy pozitív oldala is ennek a jelenségnek. A Budapest környéki agglomerációban például az emberek szívesen laknak kisebb falvakban, ahonnan bejárnak dolgozni. Ahol a helyi falvakat jól bekötötték az úthálózatba, ott kifejezetten markáns az elégedettség. Az emberek szeretik megélni annak a vidéknek a szellemiségét, ahol laknak, és szívesen mennek máshova dolgozni.
Hankó Balázs ezen a ponton a család és a kultúra fontosságát emelte ki. Rámutatott, hogy Európában a magyarok a legcsaládbarátabb, legcsaládszeretőbb nemzet, ami egy alapvető élhetőségi faktor. A kultúra ugyanilyen fontos, és szerinte ha hagyjuk, hogy ezek a lehetőségek áthatják az életünket, akkor jobb helyen érezzük magunkat.
Kutatók és politikusok közös nyelve
A beszélgetés azzal zárult, hogy hogyan működhet együtt a kutatói világ és a politika. Csite András önkritikusan bevallotta, hogy fiatal korában sokszor elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, pontosan tudja, kinek mit kell csinálni. Mára felismerte, hogy a kutatók feladata inkább az, hogy érvényes információkkal, használható tudással segítsék a döntéshozatalt, és tükröt tartsanak az országnak, hogy felismerjék, európai léptékben versenyeznek.
Fiatal koromban nagyon gyakran elkövettem egy hibát. Azt hittem, hogy én pontosan tudom, hogy kinek mit kell csinálnia. Most már tudom, hogy abban tudunk segíteni kutatóként, hogy a politikusok olyan hosszú távú döntéseket hozzanak, amivel az európai versenyben a települések, a régiók és a kormány jobb helyezést tud elérni
– fogalmazott.
Boros Tamás szerint fontos az egyensúly megtalálása. „Az elmebaj lenne, ha a politikusok száz százalékban átvennék a kutatók gondolatait. A politika az egyrészt az érzelem művészete, a kommunikáció művészete, a meggyőzés művészete, de ennek van egy közpolitikai része is, ami már az adatokról szól” – mondta.
Navracsics Tibor egyetértett, de hozzátette, hogy mind a két félnek változtatnia kell.
Nekünk meg kell tanulnunk pontosabban kérdeznünk, a szakértőknek pedig meg kell tanulniuk rövidebben válaszolni
– fogalmazott, majd hozzátette, hogy általában az szokott lenni, hogy a szakértő mindig azon van kiakadva, hogy a politikus általánosságokat kérdez, amire csak regény hosszúságú választ lehet adni, a politikus pedig azon akad ki, hogy válaszként regényeket kap.
(Borítókép: Navracsics Tibor 2025. április 24-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
