Két olyan véleménycikk is megjelent Orbán Viktor kedvenc újságában, az állam által három éve 3,5 milliárd forintért megvásárolt Nemzeti Sportban és annak online kiadásában, amelynek szerzője arról ír, hogy az arra fordított sok-sok milliárd forint sem lendítette fel a magyar labdarúgás fejlődését.
Somogyi Zsolt arról ír, „ijesztő jeleket” láthat az a szurkoló, aki az írek elleni, a világbajnoki részvételről szőtt álmokat eltörlő vasárnapi vereség után az utánpótlás-válogatottban keresi azokat a játékosokat, akik a következő években a felnőtt nemzeti csapat meghatározó tagjai lehetnek. A szerző sorra vette a korosztályos válogatottak közelmúltbeli kellemetlen eredményeit, azt, hogy az U19-esek 4–0-ra kaptak ki a görögöktől Kispesten, az U17-eseket pedig a csehek páholták el 7-1-re. „Azért ezek az eredmények meg tudják ütni az embert” – sommázta, rámutatva, hogy nem tűnik kifejezetten fényesnek a jövő.
„Most már egyre kevesebb a kifogás: a körülmények, az edzőpályák jó minőségűek, oktatáson részt vevő edzőkre bízzuk a gyerekeket, egy évtizede már százmilliók, milliárdok kerülnek a rendszerbe – mégsem jön ki belőle minőségi »termék«” – írja Somogyi, aki szerint
régóta tudjuk, a forintbőség csak lehetőség a minőségi munkára, de most ott tartunk, mintha kontraproduktív lenne a folyamat: a túl sok pénz, az anyagi biztonság csökkenti a motivációt, elkényelmesít, márpedig a belső motiváció erőssége révén érhető el a hőn áhított cél”, s „a hatalmas mértékű befektetésnek egyelőre nincs látszatja”.
Kollégájához hasonlóan vélekedik Thury Gábor is, aki szerint ahogy az 1973-as selejtezősorozat sorsdöntő meccse után (Magyarország–Svédország 3-3), az okokat „kutatva akkor sem feltétlenül a törvényszerűségeket kerestük, elvesztünk a részletekben”.
Némi sporttörténeti kitekintés után pedig úgy folytatta: „a labdarúgás a második Orbán-kormány idején stratégiai feladattá nemesedett (…), ám mintha megnyugodtunk volna, hogy az akadémiai képzéshez az infrastruktúra fejlesztésére fordított milliárdok a szakmai feladatokat is megoldják. De nem!”
A szerző szerint lehet bírálni Marco Rossi szövetségi kapitány néhány döntését – például hogy miért állította be az utolsó percekre Mocsi Attilát – vagy mert a csapat nem bírja a mérkőzések végét, de „arról kevesebb szó esik, hogy Rossi a semmiből húzta elő például majd’ 25 évesen Nikitscher Tamást és hogy aktuálisabb legyek, a 29 esztendős (!) Lukács Dánielt. Legyinthetnek, hogy ez is a feladata a szövetségi kapitánynak, de én megfordítanám: normális esetben húsz év körüli fiataloknak kellene dörömbölniük a válogatott öltözőjének ajtaján, nem pedig szinte kizárólag az NB I-es mérkőzésekre lelkiismeretesen járó szakvezető éles szemében bízni.
Mivel nemhogy nem dörömbölnek, hanem elvétve adnak életjelet, felvetődik a szakma felelőssége az utánpótlásképzésben”.
Szerinte „olybá tűnik, a honi képzésre a jelentős anyagi befektetés mellett a csekély hasznosulás a jellemző. Ennek okát kellene elsősorban megfejteni, aztán lehet írezni, rossizni, mocsizni”.
Olvasd tovább itt: hvg.hu
