Révfalvi Dorottya, az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Segélyközpontjának vezetője 34. évét kezdte szociális munkásként. 1992-ben, mindössze 19 évesen kezdett dolgozni ott, amikor még egészen más volt a társadalmi struktúra Magyarországon.
„Amikor azt mondtam valakinek, hogy szociális munkásként dolgozom, akkor jó esetben is azt gondolta, hogy a májusi ruhagyárban vagyok túlórázó, mert nem volt ez a fogalom, hogy szociális munkás” – emlékszik vissza.
Akkor egy hajléktalan volt Újpalotán, ahol Dorottya lakott.
A 10. emeleten az átjáróban aludt, és a lakosság felment, és vitt neki meleg ételt és segített neki túlélni a mindennapokat. Ma már 60 ezres tömegről beszélünk
– mondja.
Kiemelte azt is, hogy 1992-ben még nem beszéltek drogfogyasztókról, csak alkoholizmussal összefüggő betegségről. De ma már egészen más világban dolgoznak.
Nem ételosztás, hanem szeretetvendégség
„Nálunk a karácsonyt megelőző ételosztást nem ételosztásnak szoktuk hívni, hanem szeretetvendégségnek” – hangsúlyozza Dorottya.
Mert itt nekünk nem az a célunk, hogy egyfajta ilyen futószalagszerűen napi ezer adag ételt osszunk ki, hanem az, hogy ezeket az embereket egy szeretetvendégség keretében valódi karácsonnyal tudjuk átsegíteni ezen a számukra különösen nehéz időszakon
– tette hozzá.
Most már 10. éve a 21. kerületben, Csepelen egy parkolót záratnak le, több száz négyzetméteres sátrat biztosítanak, és a sátorba egy ünnepségre hívják az embereket. Reggel 9-10 órakor találkoznak velük, és személyre szabottan elkészítenek nekik egy tál ételt.
Választhat itt, hogy cukrosabb legyen a sütemény, kevésbé cukrosabb legyen, pirosabb az alma, érettebb a banán. Lehet, hogy ez most egy kicsit nevetségesen hangzik, de ez nagyon fontos, mert azt érzi, hogy őérte szól valami a karácsonyból
– magyarázza Dorottya.
Először 2-3 napon keresztül tartott az akció, de idén már 7 napon keresztül lesz szeretetvendégség, napi 1000 adaggal.
2 napos babával a sorban
Sokféle emberrel találkozik Dorottya. Elsősorban gyermekes családokat, nélkülöző időseket, magányosokat, hajléktalanokat hívnak és várnak. „Számomra mindig az első nap, ami nagyon szívfacsaró mert kiderül, hogy ki az, aki túlélte az elmúlt egy évet. Ki az a hajléktalan, aki túlélte a hideget, ki az az idős ember, aki a betegségét túlélte, és újra itt van” – mondja.
Az egyik legemlékezetesebb történet tavalyi évben történt.
Egy nagyon fiatal édesanya, szinte még gyerekkorú édesanya mondta nekem, hogy nagyon-nagyon aggódik, hogy el tud-e jönni az ételosztásra, mert szülni fog, az első gyermekét várja
– meséli.
Az édesanya aztán megjelent az ételosztáson a 2 napos gyerekével.
„Tudni kell, hogy reggel 6 órától áll a sor ahhoz, hogy 11 órakor egy tál meleg ételt kapjon. És a 2 napos gyerekével jött, akit meg is etetett egyébként a pörkölttel” – meséli Dorottya meghatódva.
Azt mondta, hogy azért szeretne a kórházból időben kijönni, hogy le ne maradjon az ételosztásról. Természetesen javasoltuk neki, hogy ne ezt a nehéz ételt adja egy kétnapos babának, és elmentünk és beszereztünk neki anyatej híján babaételt, és megetettük a sátorban. De az, hogy mínusz két fokban több órát állt sorba, hogy a csepp gyerek élelmiszerhez jusson, ez egy nagyon szívszorító történet volt
– tette hozzá.
Kis piros pöttyös lábas a karácsonyi ételért
A hosszú évek alatt természetesen Dorottya számtalan különleges, megható történetet látott már. „Jött egy nagyon idős hölgy, és hozott egy játéklábost. És azt hittem, hogy gyerekjátékot ajánl föl valamelyik gyerekes családnak. Ilyen pici kis piros pöttyös lábasról beszélek, kis tetővel hozta, és nem akarta odaadni, amikor el akartuk tenni az ajándék játékok közé” – emlékszik vissza Dorottya a két évvel ezelőtti esetre.
Kiderült, hogy van egy magatehetetlen férje, aki otthon van és neki viszi az „ünnepi ebédet.
Amit 15-én kap meleg ételt, azt beleborítja ebbe a kis fazékba, elviszi. Ez lesz az ünnepi ebéd nekik otthon 24-én. Amit 16-án nem eszik meg, az a 25-e és így sorban teljesen év végéig, és ilyen pici kis babalábasokba gyűjt
– magyarázza Dorottya.
„Nagyon furcsa dolog, amikor a kisgyerekek, ha nem is szó szerint mezítláb, de mindenképpen zokni nélkül állnak egy kis elhasználódott kis cipőben. Nagyon hiányos az öltözetük, lila a kis szájuk, mert több órát állnak a sorban. És akkor bejönnek, elkezdik az ételt a tálcán összeszedni maguknak, amit az önkéntesek adnak. És akkor odanyúl a terítőhöz és megpróbál egy szem tarhonyát levenni, ami mellé esett a kanálról. Vagy egy kis krumplit és eszi, és mondom, hogy ne kicsim, az már kiesett, azt nem szabad fölemészteni, és erre azt válaszolja, hogy de igen szeretné megenni, mert nagyon éhes” – meséli.
Önkéntesek átalakulása
Dorottya szerint ezek a szívszorító pillanatok hatással vannak azokra, akik az ételosztáson dolgoznak. Leginkább azokon az önkénteseken látja a lelki átfordulást, akik először vesznek részt ezen az eseményen.
Dolgoztunk együtt egy közismert személlyel, aki jött reggel, mondja: »Dóri, hol a tányér, hol a nem tudom micsoda, hány adag, hány deka«. Én ilyenkor elmondom, hogy mindennek megvan a rendje. Tehát egy kanál, egy paprika, egy uborka. A nap végére azonban teljesen megváltozik a hozzáállásuk és úgy jönnek oda, hogy bejelentik, hogy enélkül nekik többé nincs karácsony
– mondja Dorottya.
Nagy cégekkel dolgoznak együtt a szeretetvendégségeken: önkéntesként kapcsolódnak be a munkatársak, középvezetők, felsővezetők. „Nekem egy nagyon furcsa tapasztalás, ahogy látom őket, a vezetőket és középvezetőket, akiknek »na majd én mondom« habitusuk van, hogy hogyan lényegülnek át az ételosztás végére egy ilyen nagyon szerető segítővé” – meséli mosolyogva.
A tatabányai bácsi, aki mindig az első
Van egy bácsi, akinek nyugdíjas lévén már ingyenes az utazási lehetősége, és minden egyes ételosztáson ő szeret az első lenni a sorban.
„Az azt jelenti, hogy Tatabányáról jön hozzánk ide Csepelre, és minden reggel 6 órakor ő az első a sorban” – meséli Dorottya.
Mindig behívom és mondom a sátorban, hogy amíg nincsenek itt a többiek, kicsit melegedjen meg, hőlégfúvókkal biztosítjuk a sátornak a melegét, egy picit csücsüljön, és legalább egy teát. És mondta, hogy »nem, nem, a szabály az szabály«. És mindig kint vár
– jegyzi meg.
Most van egy nagy izgalma Dorottyának. „Kedden kezdjük, 16-án most az ételosztást, 12-én állítjuk a sátrat. Én már ilyenkor egész hétvégén kint vagyok ott berendezni, meg előkészíteni. Ahogy jönnek az érdeklődők, és kérdezi, hogy itt lesz majd a kordon? Megint itt lesz az eleje, hogy akkor biztosítsa magának a sort? De hát nekem még egy nagy kérdőjel, hogy ő túlélte-e a tavalyi évet” – mondja már kisebb lelkesedéssel.
„Enélkül nincs karácsony”
Dorottya fiatalon óvónőnek készült, de valahogy érzett magában valami elköteleződést, hogy segítsen az embereken.
És mindig azt gondoltam, hogy azért élek, hogy ha én kapok valami pluszt az életemben – akár csak azt, hogy nekem megadatott, hogy rendezett családban nőttem fel –, akkor azzal a plusszal úgy kell gazdálkodnom, hogy másokat is segítsek
– fogalmaz.
A sok dolog, amit látott, azonban nem tűnt el nyomtalanul. „Ez lelkileg egy nehezebb történet, de én már több mint 30 éve azt érzem, hogy enélkül nincs karácsony” – mondja Dorottya.
Adományukkal most önök is segíthetnek a www.segelyszervezet.hu honlapon, hogy minél több rászorulónak tudjanak támogatást nyújtani.
Az Index adventi kalendáriumának korábbi részeit itt olvashatja el: december 1., december 2., december 3., december 4., december 5., december 6.
(Borítókép: Révfalvi Dorottya, az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Segélyközpontjának vezetője 2025. december 1-jén. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
