„Abban a pillanatban, ha egy politikus vagy politikai párt azt gondolja, hogy ha nem ő vezeti az országot, ha nem ő van többségben, akkor tragédia lesz, az egész országra nézve veszélyt jelent.”
Orbán Viktorról sokszor leírták már, hogy nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit cselekszik, de ez az 1992-es mondata azt bizonyítja: volt idő, amikor világosan látta, hova vezethet az a kormányzás, amit ma megvalósít. Valóban, veszélyt jelent az országra, ha egy miniszterelnök azt gondolja, hogy nélküle vége a nemzetnek, s aki vele szemben politizál, az lényegében hazaáruló. Márpedig mára mindez nem csupán a hétköznapi viták része lett:
a parlamentben sem telik el úgy nap, hogy ne hazaárulóznák egymást a képviselők.
A parlamenti beszédnek mindig is velejárói voltak az éles viták, a kemény riposztok, valakit hazaárulónak nevezni azonban más kategória. Aki ezt a szót használja, az a vita lehetőségét zárja rövidre, hiszen egy hazaárulóval nincs mit megvitatni. Amikor a parlamenti képviselők ehhez a szóhoz fordulnak, megbélyegzik társukat az egyik legförtelmesebb bűnnel, a hazaárulással.
A rendszerváltás hajnalán még a „hagyományos” parlamenti vita dívott. Orbán ugyan ellenzékből már akkor megjegyezte, hogy a kormánypártok „vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel”, s a kormányt érő kritikát azzal utasítják el, „mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná”.
Az Antall József vezette kormány azonban közelébe sem jutott például annak, hogy szuverenitásvédelminek titulált jogszabályokon gondolkodjon, mára viszont az Orbán-kormány bármilyen kritizálását nemzetárulásnak minősítik.
Olvasd tovább itt: hvg.hu
