Mikor került be a Szőlő utcába? Milyen volt előtte az élete?
2011 szeptemberében kerültem oda, egy nappal a tizenhatodik születésnapom után. Közel két évet, egészen pontosan 21 hónapot és 25 napot töltöttem ott. Nagyon nehéz családi körülmények között éltünk, de én mindig is nagyravágyó voltam, már gyerekként is, nekem nem volt elég az a zsebpénz, amit anya adott. Egy nagy értékű lopás miatt kerültem be, telefonokból iktattuk ki a lopásgátló csipogókat a bűntársaimmal, aztán ezeket a mobilokat eladtuk az araboknak a Keleti pályaudvarnál, ebből csináltunk pénzt nagyjából két éven keresztül. Akkori fejjel azt gondoltuk, hogy mi vagyunk a „nagylegények”, de ma már nyilván nem gondolom így. Persze jó volt ez a könnyen jött pénz, hogy bármit meg tudtam venni már 14 évesen, albérletet is tudtunk belőle fizetni Budapesten, de utólag visszagondolva beérném azzal a zsebpénzzel is.
Hogyan emlékszik vissza a javítóintézetre?
Nyilván sokan voltak ott, sokféle tapasztalatot szereznek. Nekem azonban személy szerint pozitív tapasztalataim voltak nevelési szempontból, bármelyik nevelőről vagy felsővezetőről legyen szó. És ezt nem azért mondom, mert bárkitől tartanék. Tiszta szívből így gondolom.
Látta a videókat arról, hogy az intézet egykori nevelője, aki később igazgató is lett, Kovács-Buna Károly miket tett?
Először csak azt láttam, amikor Károly bácsi leszorítja a gyereket. De az szerintem rendben volt. A gyerek leszaggatta az ajtót, ilyen akkor is volt, amikor én bent voltam. Ilyenkor, ahogy a videón is, megfogták a kezét-lábát, lenyomták a földre, hogy nyugodjon meg, elég volt az őrjöngésből.
Más videókon azt látni, hogy fekvőtámaszozó srácba rúg bele, bottal fenyít vagy épp a fejénél fogva ránt az asztalra egy fiút, aki nem őrjöng, nem áll ellen.
Ezeket nem láttam, csak még egy olyat, ahol többen összeverekedtek. Igaz, ebben sok minden a kamera holtterében történt, de nekem így is egyértelmű, hogy az egyik csoport jött le az emeletről, amikor egy fiú elkapott egy gyereket a másik csoportból és összeverekedtek. Ezt vette észre a nevelő, aki leszorította, egy másik meg lefogta a gyereket.
Egy másik volt igazgatóról, Juhász Péter Pálról több egykori bentlakó is azt állítja, hogy szexuálisan bántalmazta őket.
Én nem hallottam erről, pedig voltam én is többször az irodájában. De ha így van, az tényleg durva.
Lehet hallani arról, hogy a fiatalok között is sok volt az erőszak. Ez igaz?
Azt tudni kell, hogy ebben a javítóintézetben a gyerekek már maguktól is félig-meddig börtönhierarchia szerint élnek.
Ez mit jelent?
A gyerekek le vannak fenyítve egymás között. Egy 12 fős csoportban biztosan van két ember, akitől azt sem lehet megkérdezni, hogy hogy van, mert akkor felpofozza a másikat a társalgó sarkában. Mert hiába van minden bekamerázva, mindenki tudta, hol vannak azok a pontok, ahová nem látnak rá a kamerák. És a legtöbben azt is tudták, hogy kell úgy ütni, hogy annak ne legyen nyoma. Mindenki tudta, erre egy könyv a legjobb például. Engem mondjuk soha nem tudtak megverni.
Miért nem? Hol helyezkedett el a Szőlő utcai hierarchiában?
Az első három-négy hónapban csak bólogattam a csoportunk gyerekvezetőjének, de azért azt tudtam érzékeltetni, hogy ha belém kötnek, akkor nem hagyom magam. Ebben a rendszerben vannak a gyengék, akikkel bármit meg tudtak tenni mások, mert ők felnyomni se merték volna őket. Aztán vannak a vamzerok, a besúgók, róluk ez elterjed az egész épületben, úgyhogy nem kötekszik velük senki. Én pedig valahol középen helyezkedtem el, akiről lehet tudni, hogy kiáll magáért, én se bántottam senkit, engem sem bántottak, mert tudták, hogy visszaütnék. Egy gyerekek közötti verekedés pedig előbb-utóbb kiderül, aminek a végén megrovást kapnak az érintettek, ami senkinek nem tesz jót utána a bíróságon. Egy idő után aztán csoportvezető-helyettes lettem, többször megkértek, hogy legyek csoportvezető is, de sokáig nem vállaltam. Kívül akartam maradni ezen az egészen.
Mit csinál egy csoportvezető?
Hetven százalékban ő fegyelmezi a csoportot. A nevelő csak ott van, megkéri dolgokra, hogy „figyelj ide, ez vagy az nem bír magával, egy kicsit beszélgess már el vele”. És akkor elbeszélgetünk. Én nagyon indulatos ember vagyok, és hogyha valaki nem teljesítette, amit mondtam, akkor hamar ki tudtam robbanni. De nem bántottam senkit, elég volt ordítanom. Ezért sem akartam csoportvezető lenni, mert ott olyan szinten kell helyt állnod, hogy előbb-utóbb kénytelen vagy megütni valakit. Amikor valamelyik nevelő mondta, hogy az egyik csoportban elszabadult a pokol és menjek fel oda, hogy kicsit rend legyen, akkor szóltam, hogy én is el fogok pattanni egy idő után és akkor én kapnék megrovást. Nyilván ebben volt egy ilyen kis furfang, hogy ha mégis idáig jutnánk, akkor elintéznék, hogy ne kapjak. Persze ez sem legális, de része annak, hogy a nevelők nem bírnak a gyerekekkel, kell, hogy legyen egy idősebb, felsőbbrangú fiú, aki már ott van régóta, van valami tekintélye, ezért tartanak tőle a többiek.
Végül elvállalta? Csoportvezető lett?
Igen, de csak egy kis időre, átmenetileg. Azt hiszem, amúgy engem szerettek, attól még, hogy a hierarchia szerint erőt kellett mutatnom, megértő voltam velük. Sok mindenkin segítettem, nagyon sok embert visszatartottam a szökéstől is, mert szerintem nem egy tizenhat éves szintjén mozogtam, sokkal érettebb voltam és tudtam értelmesen beszélni velük. Az elején azért nyilván tekintélyt kellett parancsolnom, volt, hogy odamentem valakihez megmondani, hogy majd ha nem lát a nevelő, akkor úgy rádbaszok a könyvvel, hogy letérdelsz. De ezt így kell, máshogy nem lehet. Amíg csoportvezető voltam, csak két hétig, nem is volt semmi gond. Én eleve csak kis időre vállaltam, egy darabig nem is volt más csoportvezető, elég volt azzal fegyelmezni, hogy visszaküldenek engem rendet tenni.
Milyenek voltak a mindennapok a Szőlő utcában? Hogy telt egy napjuk?
Ha jól emlékszem, reggel hatkor volt ébresztő, fél hétkor sorakozó és reggeli. Utána lehetett dohányozni, már ha volt rá engedély meg cigaretta is. Aztán ment mindenki iskolába vagy dolgozni a beosztása szerint. Én a varrodában dolgoztam sokat, de vannak, akik a mosodában vagy a javítóintézet udvarán tartott állatok körül. Fél 12 körül volt vége a munkának, akkor a csoportok sorban megebédeltek, utána ugyanúgy dohányzás és vissza a szobákba, ahol szabad foglalkozás volt négy óráig. Délután pedig takarítani kellett, de úgy, hogy ha a nevelő végighúzta az ujját az ágyon és maradt rajta akár csak egy porszem, akkor kezdhetted újra. Mindent az élére kellett hajtogatni, mint a katonaságnál, a fogkefének is derékszögben kellett állnia a kis törölközőn. Szóval elég komoly kötelezettségei voltak a gyerekeknek, amit én nagyon jó dolognak tartok, nagyon sok mindent tanultam ebből. Este hattól fél nyolcig a társalgóban lehetett tévét nézni, aztán takarodó volt. A szombat és a vasárnap lightosabb volt, akkor délelőtt is szabadfoglalkozás volt. Ez unalmas volt, lassan múlt az idő. Így ment ez egy éven keresztül, aztán jött egy rendész, aki úgymond kiemelt engem, mert látta, hogy nekem van rálátásom a dolgokra.
Szőlő utcai javítóintézet
Cabrera Martin
Miért pont önt?
Van olyan, hogy az ember elalszik az iskolában az órán, én is csináltam ilyet, de álmomból felkeltve is tudtam a választ mindenre. Mielőtt bekerültem volna a Szőlő utcába, a hatodik osztályig kitűnő tanuló voltam, de az intézetben a gyerekek 95 százaléka nem ütötte meg azt a szintet, mint egy értelmes másodikos. Úgyhogy én ott nem sokat tanultam, nem tudtak tanítani, húsz gyerek volt egy osztályban és nem lehetett hozzám alkalmazkodni, ahhoz kellett, aki kevesebbet tudott. Volt olyan, hogy ez a rendész elkért az iskolából, ez nem is volt probléma, helyette inkább többet dolgoztam. Ő nagyon sok mindent csinált ott épületen belül, javítgatta a homlokzatot, kifestette a társalgókat és kellett mellé egy gyerek és engem választott. Egy éven keresztül minden hétköznap vele dolgoztam. Nyilván a benti munkákért még pénzt is kaptunk, 10 ezer forintot, ez gyűlt egy letéti számlán, idővel pedig meg lehetett kérni a nevelőket, hogy vásároljanak be nekünk.
Mit kért kintről a leggyakrabban?
Ez nem úgy működik, hogy odaadják neked, hanem összerakják mindenkinek a csomagját és egyenlően el kell osztani a csoporton belül a vacsoránál. Azt tudni kell, hogy átlagosan 70 kilósak voltunk, én most vagyok 125. Nem volt annyira terülj-terülj asztalkám, csak néha lehetett nagyobb adagot kérni, ha maradt az ebédből, viszont kenyér az mindig volt. Úgyhogy én édesanyámtól is mindig Nutellát kértem, vödröset. Jó volt arra, hogy mindig jóllakjunk és éjszakára ne legyünk éhesek, ráadásul abból mindenki tudott enni. Néha persze volt egy kis seftelés is, hogy felloptuk a csomagból az ételt a szobákba, pedig ott nem lehetett semmit tartani.
Ezek után milyen érzés volt kiszabadulni?
Nem tudom leírni azt az örömöt, ami akkor volt bennem. Kis pénzem is maradt még a benti munkából, azt felvettem a letéti folyosón, ez az a hely, ahol a távozók megkapják a holmijukat, aztán kinyitották a kiskaput, már kint várt anyukám meg a tesóm. Itthon pedig a barátok vártak, nagyon sokat beszélgettünk, italoztam is, hát ez ilyen történet. Utána jött az, hogy nekem valahogy vissza kell mennem iskolába, bent elvégeztem kilenc osztályt. Beiratkoztam hegesztő szakra, ott ismertem meg a jelenlegi páromat is, aki azóta a gyerekem anyukája. Körülbelül egy évre rá lett meg a jogerős ítélet az ügyből. Két év négy hónapot kaptam, de jó pont volt, hogy iskolába mentem, nem a bűnöző életet választottam, úgyhogy a büntetés-végrehajtási bíró megadta a kedvezményt, elég lett a Szőlő utcában töltött előzetes letartóztatás, a maradékot feltételes szabadlábon töltöttem. Közben otthon ugyanúgy nehéz volt a helyzet, öten vagyunk testvérek, a körülményekről sokat elárul, hogy akkorra már rég kikötötték az áramot, szóval tudtam, hogy el kell mennem dolgozni. Először segédmunkásként heti 8-10 ezer forintért, de elhatároztam, hogy én vállalkozó leszek, mindig ezt hajtogattam a páromnak meg az anyósomnak is.
És meglett a vállalkozás?
Igen, építési vállalkozásom lett. Ebben benne volt az is, hogy a Szőlő utcában, amikor sokat segítettem a rendésznek, akkor nagyon sokat tanultam tőle, tudtam már festeni, glettelni is. De persze kellett tőke is. Kimentem Ausztriába dolgozni egy húsipari üzembe. Mínusz hat fokban, hajnali háromtól délután egyik kellett dolgozni, húsz kilós ládákba pakoltuk a húst. Tudtam gyűjteni, a jogosítványt is megszereztem, és még arra is futotta, hogy két testvéremmel összedobtunk annyit, hogy visszakössük az áramot édesanyám házában. Jól alakultak a dolgok, de aztán jött még egy nagyon rossz fordulat az életembe.
Mi történt?
Még 2011 előtt volt egy másik bírósági ügyem, ugyanaz a telefonlopás, csak annak egy része külön volt kezelve. Arra felfüggesztettet kaptam három évre, kirendeltek mellém egy pártfogó felügyelőt, jártam is hozzá, amíg tanultam meg segédmunkásként dolgoztam. De amikor kikerültem Ausztriába, már nem tudtam járni hozzá, mert hétvégén nem dolgozott. Nem akarta megérteni, hogy hétfőtől péntekig kint dolgozom. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem tudom máshogy megváltoztatni az életemet, csak ha kint robotolok, szombaton szívesen elmegyek hozzá, de azt mondta, nem érdekli, oldjam meg vagy visszarakat a börtönbe. Én meg mondtam neki, hogy akkor szopd le magad, én leszarom a fejedet.
Tartott tőle, hogy tényleg visszaküldi?
Egyáltalán nem, úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz. Végül egyszer csak kaptam egy bírósági behívót, el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, csak ott tudtam meg, hogy a pártfogó tényleg visszaadta az ügyet. Hiába tudtam alátámasztani a kinti papírokkal, hogy dolgoztam, a bíró a szemembe nézett és elmondta, hogy látja, hogy normális társadalmi életet élek, nagyon sajnálja, de nem tud mit csinálni, meg van kötve a keze és kénytelen letöltendőre változtatni az ítéletet. Az egész agyamat sokk érte, hogy akármennyire próbálok haladni az életben, semmi nem jó, ha dolgozok, az nem elég jó indok, hogy ne küldjenek vissza a börtönbe. Teljesen máshogy képzeltem akkor a jövőmet, Ausztriában elég jó fizetésem volt, hitelt is kaptam volna, abból akartam itthon vállalkozást indítani. Még az is eszembe jutott, hogy nem vonulok be, de végiggondoltam, hogy annak az lenne a vége, hogy előbb-utóbb a teljes büntetést le kell ülnöm, de ha önként bemegyek, van esélyem kedvezményt kapni. Hirtelen borult fel minden. 2018 májusában be kellett vonulnom a börtönbe, előtte két hetet otthon voltam a családommal. Hét hónapot töltöttem bent, a maradékot otthon reintegrációs őrizetben. Amikor letelt a büntetés, megint azt éreztem, hogy kezdenem kell valamit az életemmel és elköltöztem anyukámtól.
Ekkor csinálta meg a vállalkozást?
Addigra azért már ismertem embereket, és volt, aki megkeresett, hogy kéne három ember, aki konténerkórházat épít a Covid alatt. Az autóm meg a jogosítványom megvolt, de szerszámaink nem, azokra egy ismerőstől kértem kölcsön 40 ezer forintot kamatra. Abból bevásároltam az Obiban és félretettem 10 ezret benzinre, úgyhogy el tudtunk menni. Szállást biztosítottak, de feketén fizettek ki minket, így elég volt arra, hogy a kölcsönt duplán vissza tudjam fizetni és a családnak is vegyek ételt-italt, a maradékból pedig még több szerszámot. Ilyen munkáim voltak jó ideig, aztán egyszer csak ez az ismerős nem fizetett ki nekem két és fél milliót. Akkor elégeltem meg a dolgot. Azt mondtam, elég a feketézésből és abból, hogy én másnak dolgozzak. Leültem a telefonhoz, csináltam hirdetést, marketinget, mindent saját magamnak. Nyomtattam 10 ezer szórólapot, azt a párommal és a barátaimmal osztottuk szét, aztán vártam az első megrendelést. Most pedig ott tartok, hogy nagyon sokan ismernek és vannak, akik utálnak is azért, hogy milyen könnyű nekem, hogy nagyképű lettem attól, hogy vállalkozó vagyok. Aki mindvégig kitartott mellettem az a párom volt, és nyilván az édesanyám.
Szokott azon gondolkodni, hogy hogy alakult volna az élete, ha annak idején nem bukik le?
Akkor a börtön, a bűnözés lenne a karrier, mert az könnyű pénz, ami függőséget okoz. Fixen így lenne, de amióta kiszabadultam a Szőlő utcából, egy fogpiszkálót sem tudnék elvenni senkitől. Mondjuk akkor se átlagembereket károsítottunk meg, hanem egy céget, amiben rengeteg állami pénz van. Úgy voltunk vele, hogy nekik volt elég, nekünk meg nem. De mi nem bántottunk senkit, azért a bent lévő gyerekek többségéről ez nem mondható el. Az ottani gyerekek minimum nyolcvan százaléka szerintem a bűnözésnél marad, a többiek vagy elmennek külföldre dolgozni, vagy a családi pótlékból próbálnak megélni. Én mindig azt szoktam mondani, hogy megérdemeltem, ami velem történt, soha nem panaszkodtam bent sem. A mai napig vállalom a felelősséget azért, amit elkövettem. A munkámban maximalista vagyok, nem tudom elviselni, ha egy szakember azt mondja, „jól van az úgy”, ilyen az építőiparban azért gyakran van. Nekem ettől feláll a szőr a hátamon, minden munkát úgy végzek el, mintha magamnak csinálnám.
Nyitókép: HVG / Fazekas István
Olvasd tovább itt: hvg.hu
