Amikor én tanultam a reneszánszról, azt – kis túlzással – a kereszténység antitéziseként oktatták. Sok félreértés terjed a kereszténységgel kapcsolatban. Például az, hogy a keresztények élete a bűnök körül forog. Pedig ez nem így van. Hadd kezdjem messziről, szintén Szent Ferenc atyánktól és a karácsonytól. Egyszer megkérdezték tőle, szabad-e húst enni karácsonykor, ha az péntekre esik. Ferenc azt mondta, „Ne nevezd pénteknek, még a falak is húst egyenek!” Ez azt jelenti, hogy Szent Ferenc a megtestesülés titkát még a nagypéntek, vagyis a megváltás titkánál is nagyobbra tartotta. Mert miért történt a megváltás? A bűnbeesés miatt. Na de akkor adódik a kérdés: mit gondol, ha Ádám atyánkban nem esik bűnbe az ember, és ezért nincs szükség megváltásra, akkor Jézus, akiben teremtettünk, előbb van mindennél, és minden benne áll fenn – ahogy azt Szent Pál írja a kolosszeieknek –, nem született volna meg? Azt gondolom, akkor is megszületett volna, csak nem kellett volna szenvednie és meghalnia értünk. Na, ezt mondja Szent Ferenc is, amikor úgy fogalmaz: „Szívleld meg, ó, ember, milyen nagy kitüntetésben részesített téged az Úristen, mikor test szerint szeretett Fiának képére, lélek szerint pedig saját hasonlatosságára teremtett és alkotott.” Lehetetlen, hogy a legnagyobb jó, az Isten Fiának megszületése a legnagyobb rosszból, a bűnbeesésből következzék. Jézus eljött volna akkor is, ha nincs bűnbeesés. Ezt kicsivel több mint fél évszázaddal később Duns Scotus ferences teológus Szent Ferenc ihletésére részletesen kifejti. Miért fontos, hogy ezt felismerjük? Miért nem csupán egy történelmietlen „mi lett volna, ha…?” kérdésről van szó? Miért kell ezt észben tartanunk a gyóntatófülkében is? Mert ebből meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi áll hitünk középpontjában: a bűn megváltása vagy az, hogy az Isten Fia szeretetből eljött közénk? A válasz az, hogy a szeretet van a középpontban, nem a bűneink. A keresztény ember nem a bűnök és tilalomfák erdejében él, hanem a szeretet világában.
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
