Index – Belföld – „Köszönöm a takarót a cuki rendőröknek, megmentettek az aluljáróban a fagyhaláltól…

Amikor leereszkedünk a Nyugati téri aluljáróba, majdnem visszafordulunk a lépcső aljáról, hogy megbizonyosodjunk róla: tényleg jó helyen járunk-e. Odalent ugyanis szürreális tisztaság fogad, sehol egy eldobott csikk, egy üres mekis zacskó, és bármennyire is kutakodunk, hajléktalanokkal sem találkozunk. De egydarabos minta nem minta, ezt annak idején, fél évszázada Hoffmann Istvánné tanította nekünk a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, úgyhogy villamosozzunk tovább a Blahára!

Ahol ugyanaz az ábra, mint a Nyugatinál. Tisztaság, hajléktalanok sehol, mintha nem is a pesti Nagykörúton járnánk. Fotós kollégám megoszt velem egy tippet, lehet, hogy ilyenkor, tíz óra környékén még nem jöttek ki az éjjeli menedékhelyekről. Nos, ez is egy lehetőség.

Azt mondják, a Boráros téri „gödör” a pesti csövesek legfőbb találkozóhelye. Amikor leszállunk a 6-osról, és leereszkedünk, egy hálózsákból és néhány pokrócból összetákolt vackot látunk az egyik lépcsőfokon. Előtte üres levesesdoboz, a koldulás elmaradhatatlan kelléke, amely üres, mivel a gazdája sehol. Jobbra fordulunk, kint a napon egy mosolygós úr támasztja a falat, megszólítom. 

Nem az öné az a fekvőhely ott a lépcsőn? – kérdezzük.

Nem, az a Józsié, ő itt aludt az éjjel, de hogy most hová lett, azt nem tudom. Én bent aludtam a szálláson. 

Gyorsan bemutatkozunk egymásnak, újdonsült ismerősömet Karesznak hívják. Elmondja, hogy tíz gyereket nevelt fel, most 62 éves, és már nyugdíjas, 390 ezer forint a havi nyugdíja. Amikor megkérdem, kell-e fizetnie a szállásért, szinte megsértődik. „Persze, hogy kell, egy éjszaka tizenkétezer forint, ki tudom én fizetni, ne aggódjon. Igaz, nekem olcsóbb, mert nyugdíjasként kedvezményt kapok”.

Ahol csak jó zsaru van…

Gyerünk vissza a Ferenc körúti aluljáróhoz. A tisztaság továbbra is alap, de a metrólejáró mellett egy torzonborz úr támasztja a falat, lábainál egy-egy hatalmas reklámszatyor, mindkettő tele takarókkal. Megszólítom, arról érdeklődöm, hol töltötte az éjszakát.

Itt lent az aluljáróban. Annyira nem fáztam, betakaróztam rendesen, meg aztán jöttek a cuki rendőrök, adtak forró teát és ilyen ezüst fóliaszerű lepedőt, ami bent tartja a meleget. Ha ők nem jönnek, nem tudom, megértem volna-e a reggelt.

– mondja Attila, mert így hívják. Ötvenéves, mire én megjegyzem, negyvennek se gondolnám. Erre hálásan elmosolyodik, ahogy elnézem, szereztem Attilának egy jó napot. 

Tudja, nincs kedvem bemenni a hajléktalanszállóba, ott kirabolják az embert… 

– teszi hozzá. Hm, ezt már én is hallottam a budafoki csöves barátomtól, Zoltántól, aki azonban télire így is felcseréli valamelyik szálló melegére a Duna-parti kiserdő sátrának fogvacogtatóan fagyos levegőjét.

Most már csak a népligeti aluljáró van hátra, itt is alapvető tartozék a tisztaság, az egyik fal mellett azonban egy összecsukható széken hatvanas nő gubbaszt, előtte tábla, amelyen felirat hirdeti: szegény daganatos betegségben szenved. Veszek Irmának – mert így hívják – egy cappuccinót a szomszédos péknél, majd beszédbe elegyedünk. 

Kovászna megyéből jöttem át a férjemmel, akinek 1800 lej a nyugdíja, abból bérlünk egy kis lyukat a Rákóczi térnél – sorolja. – Az olyan 130 ezer forint, abból élünk, meg amit összekoldulok. Nekem nincs nyugdíjam, mert bár dolgoztam ezt-azt, sohasem voltam bejelentve.

Irma azonban észreveszi, hogy kolléganőm kattintott egy fotót, no nem Irmáról, hanem az előtte lévő feliratról. Az addigi idilli hangulat egy csapásra oda van, beszélgetőtársunk éktelen kiabálásba kezd, hogy ő nem engedte meg a fotózást, és takarodjunk innen. 

Ilyen változatos bemelegítés után irány az éjjeli menedékhely, mindössze két megálló az 1-es villamossal. Rövid keresgélés után megtaláljuk a portát, a kapus egy gomb megnyomásával beenged. Itt minden ajtót zárnak, biztos, ami biztos alapon. 

Ahol a szív elengedhetetlen kellék

Odabent Beczéné Bálint Mónika fogad, amíg Zakar Gergely, a BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) igazgatója megérkezik, munkatársnőjével beszélgetünk.

Mónika 25 éve dolgozik a hajléktalan-ellátásban, 2001 és 2005 között a Dózsa György úton, utána 2020-ig a Dózsa Átmeneti Szállón, aztán két évig az Aszódi úti Éjjeli menedékhelyen, most meg három éve itt a Könyves Kálmán körúton. Amikor megkérdem, nem bánta-e meg, hogy erre adta a fejét, szinte felcsattan.

Jaj, dehogy! Szeretem csinálni, persze szív nélkül nem is lehetne…

Mint mondja, jó idegek és humorérzék is kell ehhez a munkához. Itt ahány ember, annyiféle sors. Van, aki maga tehet róla, hogy ide került, van, aki a körülmények – válás, munkahely elvesztése, miegymás – áldozata. „Minél régebb óta van itt az illető, annál nehezebb kitörni innen, visszakerülni a kinti társadalomba. De nem lehetetlen, számos sikeres kitörésnek voltam már szemtanúja” – fogalmaz.

És hogy mi a sikeres kitörés feltétele?

Motiváció. Kell, hogy legyen egy konkrét cél az ember előtt. Nem is feltétlenül kell hozzá családi támogatás, egyedül is lehetséges a kitörés. 

Emberi, sőt, szerelmi kapcsolatok is kialakulnak, no, nem a házon belül, mert általában egyneműek a szállók. Ez a Könyves Kálmán körúti például férfiszálló. De Mónika olyan esetről is tud, hogy többgenerációs lakók is vannak, nagymama, lánya és unokája. Bizony, bármennyire is hihetetlen, a hajléktalanszállói életet is meg lehet szokni, sőt, meg lehet szeretni. Ez valahol olyan, mint egyes raboknál. Hogy kikerülnek a szabadba, és nem találják a helyüket.

„Azt nem mondanám, hogy megszeretik, inkább beleszoknak, belefásulnak…” – helyesbít.

Hiszen a koldulás is munka

Az itt élőknek jellemzően általában nagyon alacsony jövedelme, nyugdíja, van, aki dolgozik, bejelentett vagy be nem jelentett munkahelyen, létezik olyan is, hogy rehabilitációs járadék.

Félreértés ne essék, munka a koldulás és a palackozás, az üres üvegek és dobozok visszaváltása is – emeli fel Mónika a mutatóujját. – Ügyfeleink elképesztő hatékonysággal térképezik fel a legjobb lelőhelyeket, úgy ismerik a várost, mint a tenyerüket. És azt is tudják, hol érdemes kéregetni, kisboltok közelében hol kapnak kaját, remek túlélési technikákat dolgoztak ki az utcások. Nem is tudja elképzelni, milyen sok a jó ember, akik segítenek az elesetteken. 

Emésztgetem a számomra új terminus technicusokat – ügyfél, utcás –, milyen érdekes, hogy ügyfélnek, kliensnek, lakónak nevezik azokat, akik ide kerülnek. „Legtöbbjük férfi, persze nálunk eleve csak férfiak lehetnek. A férfiakat rakják ki legtöbbször az utcára” – enged bepillantást Mónika a hajléktalanság szociológiai hátterébe. 

Ez az intézmény abszolút ingyenes – persze vannak fizetős szálláshelyek is –, és elvileg bárki bekerülhet ide, nincs felvételi kritérium. Ha nincsenek rendben a papírok, akkor is beengedik az embereket – és segítenek a kollégák pótolni az iratokat. Szóval cél, hogy legyen mindenkinek személyije, TAJ-kártyája, de nem feltétel. Az viszont lényeges, hogy legalább tizennyolc éves legyen az illető, és a tüdőszűrés lelete is negatív legyen. Fertőző beteget nem fogadnak be, érthető okból. Kereslet és kínálat nagyjából pariban van, ha óriási a hideg, mint mostanában, és betelnek az ágyak, akkor a folyósókon fektetnek le matracokat, de senkit sem hagynak kint a hidegben. Ha valaki megfagy Magyarországon, az nem azért történik, mert nincs hely a menedékhelyeken. 

Vannak egyházi, alapítványi és önkormányzati fenntartású menedékhelyek Budapesten, ez, ahol vagyunk, az utóbbi kategóriába tartozik, ennek a főváros a fenntartója. 

A laikus – amilyen én is vagyok – kíváncsi arra, vajon rendesen viselkednek-e az „ügyfelek”, vannak-e verekedések. „Többnyire rendesek, bár vannak szerhasználók is ” – tudom meg Mónikától. Amikor felvetem, a „szer ” pénzbe kerül, ismerősöm elmosolyodik.

„Megoldják. Itt a szomszédban a kínai piac… ”

Ebben a pillanatban megérkezik Zakar Gergely, a BMSZKI igazgatója. 

Huszonegy telephelyet működtetünk több mint hatszáz dolgozóval, van tíz átmeneti szállásunk, hét éjjeli menedékhelyünk, nappali melegedőink, utcai szolgálataink. Az utcai szociális munka tipikusan olyan történet, amit 38-40 szolgáltató lát el a főváros területén, őket a diszpécserszolgálat fogja össze, amit a menhely alapítvány működtet. 

Amikor szóba hozom az aluljárók kérdését, hogy milyen példás rend uralkodik arrafelé, és megemlítem a rendőrség és a közterület-felügyelet örvendetes szemléletváltását, az igazgató bólogat. 

„Akkor lehet sikeres a hajléktalan embereknek nyújtott segítség, ha mindenki – a rendőrség, a közterületesek, a szociális munkások  – összefog. Évek óta tart a szemléletváltás, egyre kevésbé kriminalizálják a hajléktalanokat – fogalmaz az igazgató. – A feljelentések száma a nullához konvergál”.

Hasznos tagjai a társadalomnak

A Könyves Kálmán körúti menedékhely komplex szolgáltatásokat nyújt, és teljesen ingyenesen. Van ügyfélszolgálati iroda, ahol lakhatási tanácsokat kapnak az ügyfeleink, lehet munkát keresni, van orvosi rendelő – háziorvosi szolgálat, pszichiátria, bőrgyógyászat –, sőt, úgynevezett lábadozó is, ami átmenet a szociális és az egészségügyi ellátás között, a szociális törvényben nem szereplő, plusz szolgáltatás. Hiszen az ügyfelek, a hajléktalan emberek általában nincsenek túl jó egészségi állapotban. Sőt, van egy Életmentő pont is, amely november 15-én nyílt meg a Könyves Éjjeli Menedékhelyen, 25 férőhellyel. A szolgáltatás elsődleges célja a hajléktalan emberek, különösen a VIII. kerületben közterületen élők életének megóvása a kihűléstől, fagyhaláltól.

Az ellátást elsősorban olyan, az utcai gondozó szolgálatok által beszállított hajléktalan emberek vehetik igénybe, akik valamilyen okból (pl. azért, mert bizalmatlanok az intézményekkel szemben vagy elutasítják a nagyobb szállókon történő elhelyezést) nem tartanak aktív kapcsolatot az ellátórendszerrel, de szükség esetén azokat a rászorulókat is fogadják, akik önként keresik fel intézményt.

 A szolgáltatás az esti órákban és éjszaka, 17.30 és reggel 8.00 óra között tart nyitva, az ügyfelek nap közben a Könyves Nappali melegedőben tartózkodhatnak, ahol szociális munkás segíti őket, hogy el tudjanak indulni az ellátórendszer más szolgáltatásai felé. Az éjjeli menedékhelyeken szokásos szolgáltatásokat (fürdési, mosási lehetőséget, egyszeri meleg ételt, stb.) is biztosítanak számukra, továbbá a BMSZKI 24 órás háziorvosi szolgálatával együttműködve egészségügyi ellátást, gyógyszereket. 

Az Életmentő pontot a BMSZKI a Józsefvárosi Önkormányzattal együttműködve üzemelteti. Hasonló együttműködésre más kerületi önkormányzatokkal is nyitottak. 

Van olyan részleg, ahol nappal tartózkodnak, máshol – az éjjeli menedékhelyen – pedig csak alszanak, és reggel nyolckor el kell hagyniuk az épületet, majd este térnek vissza aludni. És közben dolgoznak. 

„Csak zárójelben jegyzem meg, ha nem lennének hajléktalanok, sokkal kevésbé lenne tiszta a város – mutat rá az igazgató. – Sokan különféle takarító munkát végeznek, például kórházakban, fürdőkben, járműtakarítást is végeznek, de vannak közöttük utcaseprők is. Szóval, jobbára társadalmilag hasznos munkát végeznek. Például a palackvisszaváltással is tulajdonképpen eltüntetik a szemetet, a hulladékot. Alumíniumdoboz-visszaváltásban az országos rekordot a mi intézményünk tartja!”

Ahol 230/120 a kliens vérnyomása

Veszünk egy nagy levegőt, és átmegyünk az életmentő részlegbe. Itt az egyik széken egy középkorú férfi ül, egy nappal korábban hozták be, kritikus állapotban.

230/120 volt a vérnyomásom

– mondja, és elborzadok, hiszen az már jóformán halálos érték. Tibornak hívják, sátorban aludt a mínusz tizenkét fokos fagyban, amikor behozták. „A társam, Dávid, nem volt hajlandó bejönni. Nem tudom, mi van vele, él-e vagy meghalt” – teszi hozzá.

Elek Beáta programfelelős visz körbe bennünket, az egyik szobába nem is merek benyitni, mert ott amputált lábú férfi fekszik. Ide tényleg a legsúlyosabb esetek kerülnek, ahogy az osztály neve is mutatja. Az egyik szobában egy férfi fekszik az ágyon, kivételesen megengedték neki, hogy a nappalt is itt töltse, annyira kihűlt állapotban került be előző napon. 

Mit mondjak, megkönnyebbülök, amikor tovább állunk. Az udvaron keresztül átmegyünk a Kőbányai út 22-be, amelynek az ajtaján érdekes felirat hirdeti, hogy az intézmény úgymond elit részlegébe lépünk be:

LORDOK HÁZA

„Ez a speciális menedékhely két részből áll – mondja a vezetőnő. – A földszinten idősebb,  szeniorkorú, betegesebb férfiügyfelek vannak elhelyezve, itt roborálás, állapot-feljavítás folyik. Ők napközben is itt tartózkodnak, előre csomagolt, tálcás ebédet kapnak, amit a mikróban kell megmelegíteni. Két szociális munkás kolléga segíti őket”. 

Olyan is van közöttük, akiknek nincs nyugdíja, abban nyújtanak segítséget, hogy szociális ellátást vagy nyugdíjszerű ellátást kapjanak, esetleg újra munkát tudjanak vállalni. Fürdésre, mosatásra van lehetőség, televízió szól a falon, gazdag könyvtár áll rendelkezésre, és ahogy kísérőnk jelzi, olvasnak is szorgosan.

Az egyik idős úr éppen egy sudokut tölt ki nagy hozzáértéssel.

Karácsonykor kaptak egy kis bejglit, almát, kis ajándékot – mondja kísérőnk. – Próbáltuk meghitté tenni az ünnepet. Rokonok nem látogatják őket, ez a legtragikusabb vetülete a hajléktalanságnak, ezeket az embereket elhagyták, elfelejtették a rokonaik, gyerekeik. Az egyetlen társuk a magány. 

Az emeleten a friss lakásvesztők laknak, ez is egy most megtanult terminus technicus. Ők azok, akik nemrégiben kerültek az utcára, még nem szippantotta be őket véglegesen a hajléktalan lét, nekik a legnagyobb az esélyük arra, hogy visszaépüljenek a társadalom szövetébe, nagyrészt már, vagy még dolgoznak. Ha úgy tetszik, ők az itt élők arisztokratái. 

Innen van visszaút, számukra elképzelhető a reintegráció a társadalomba – tudjuk meg. 

Még megnézünk néhány szobát, van, ahol éppen nincs senki, dolgoznak a lakók. „Képzelje, van tiszta szoba versenyünk is, amelyik körlet az élen végez, annak a lakói kapnak kisebb ajándékokat”. 

Amúgy tényleg példás a tisztaság, nincs rendetlenség, kosz, újabb sztereotípia, amit ki kell radírozni a fogalomtárunkból. Ha más haszna nem is volt ennek a körsétának, ennyi mindenképpen.

De nemcsak ennyi, hanem sokkal több. Nem mintha kételkedtünk volna benne, de újból megerősítést nyert számunkra a tézis: a hajléktalan is ugyanolyan ember, mint az, akinek állandó fedél van a feje felett. Ugyanúgy érez, szeret, és ha kell, gyűlöl, mint bármelyikünk. 

Amire most nagy szüksége lenne az intézménynek: főleg férfi ruházat, alsónemű, meleg zokni, vízálló téli cipő, kabát, sál, sapka, kesztyű, melegítőnadrág és -felső, póló, papucs.

Az adományokat a Könyves Éjjeli Menedékhely és Nappali Melegedőben várják, a hét minden napján, hétvégén is, reggel 9 és délután 4 óra között. A cím: X. kerület Könyves Kálmán krt. 84. Pénzadományokat a BMSZKI adománykezelési számlájára lehet átutalni. 

Számlaszám: 11784009-15493950-10080003. 

IBAN: HU25117840091549395010080003

 (Borítókép: Szollár Zsófi / Index)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!