Az a vágy, hogy kritikátlanul, saját gondolataink nélkül támogassuk az úgynevezett Nyugatot és az immár elképzelt Európai Birodalmat, éppen akkor válik hangsúlyossá, amikor ennek az építkezésnek láthatóan már vége van. Ekkor jutunk el ahhoz a helyzethez, mintha nem is 1941-ben, hanem csak 1944-ben lépnénk háborúba. A legutolsó szövetségeseink mindig a legnagyobb ostobasággal bírnak.
Ez a jelenség az elvakult hűség tükrében valóban iróniába illő. Amíg a nagyhatalmak zűrzavara és a politikai táj szétesése felé halad, mi inkább szeretnénk a gyengélkedő státuszhoz csatlakozni. Nincs tisztában azzal, hogy ezzel a választással nemcsak a jövőnket, de egymás esélyeit is kockáztatjuk.
Mostanra egyértelmű, hogy a történelem eseményei nemcsak a döntéseink következményeit formálták, hanem a szövetségesi viszonyaink minőségét is. A saját érdekek feladása helyett inkább vállalnunk kellene a kritikákat, és önállóbb utakat keresnünk, mielőtt még teljesen elszigetelődünk a világban, amely folyamatosan változik körülöttünk.
Forrás mandiner.hu
