Másfél évvel ezelőtt minden nagyszerű jövőképpel kecsegtetett. Tőkeerős főszponzor érkezett, amellyel egyrészt magyar kézbe került az egyik legpatinásabb, legnagyobb magyar futballcsapat, másfelől pedig pénzügyileg is új dimenziók nyíltak. Hosszú ideje látható volt ugyanis, hogy a korábbi belga főszponzor, Roderick Duchatelet inkább csak takaréklángon üzemelteti a lila-fehéreket. Érdemi igazolások helyett döntően „kukázott légiósok” alkották a keret gerincét, ami meg is látszott a csapat szereplésén: „majd jövőre” csapattá vált az Újpest, mert az aktuális szezonban rendre a „futottak még” együttesek közé tartoztak, akik inkább küzdöttek a kiesés ellen, mint a bajnoki cím megszerzéséért.
Mindezek tükrében a lila vérű ultrák mellett a magyar futballt általánosságban követők számára is joggal tűnt úgy, hogy az Újpest csupán „mostohagyerek” a belga tulajdonos érdekeltségébe tartozó többi csapathoz képest, Duchatelet ráadásul azt a megbocsáthatatlan hibát is elkövette, hogy a csapat fő jelképébe, a címerbe is „beleállt”. Jelesül megváltoztatta az eredeti lila-logót a szurkolói szlengben csak WC-ülőkének gúnyolt címerre, s ha nincs a lila-fehér tábor kérlelhetetlen és megalkuvást nem ismerő harca az eredeti klubcímerért, alighanem még mindig az „ülőke-forma” jelképezné a lilákat…
A Duchatelet-korszak egyik szégyene volt a megváltoztatott klubcímer
Ilyen eseményekkel tarkított, jobbára szürke évek után valóságos extázisként élhette meg minden lila-fehér szurkoló, amikor tavaly tavasszal kiderült: a belga tulajdonos megválik üzletrészétől, amelyet a magyar energiaipari óriás, a MOL vásárolt meg. Magyar tulajdonba került tehát a rendkívül népszerű csapat, és székfoglalóikban szisztematikus építkezést, és záros határidőn belül megérkező, sikeres korszakot prognosztizáltak az új vezetők.
A történet úgy is indult, mint ahogyan sokan remélték. A csapat bennmaradt – ez akkor sikernek számított – és a nyáron szerződtetett új edzővel ragyogó őszt produkáltak a lilák. A gárdában magyar fiatalok vitték a prímet, olykor a pályára lépők több mint fele magyar volt. Nem csupán a későbbiekben bevezetett „magyarszabálynak”, de a szerződtetett utánpótlás-válogatott játékosok jóvoltából a „fiatalszabálynak” is megfelelt volna már akkor a csapat. Jöttek az eredmények és megnőtt a nézőszám is, hiszen a csapat akart, kapart, hajtott, és a magyar szurkoló – klubhovatartozástól függetlenül – már csak úgy működik, hogy ha látja az akaratot, látja, hogy a küzdőszellem megvan, akkor még a vereséget is tapssal honorálja.
Olvasd tovább itt: pestisracok.hu
