Tegnap előtt, mintegy ezer évvel ezelőtt, amikor abbahagytam a versenyszerű sportolást, sok ígéretet tettem, amelyeket végül az élet módosított. (És ez így rendben van.) Kitaláltam például, hogy soha többé nem kelek korán, nem futok, és nem aggódom a hideg miatt.
Elmagyarázom: gyűlöltem a korai ébredéseket, minden reggel ötkor ébresztett a vekker. A futás is utálatos volt számomra, és a víz hidege borzasztóan zavaró volt (még a levegőhiány sem annyira).
A valóság: most is hajnalban kelek, futni vágyom, de sajnos már nem tudok, a hideg vizet pedig ma sem kedvelem. A korai kelés előnyeit nem lehet megkérdőjelezni: az ember reggelente megkapja a napfelkeltét, az új nap reményét, és az érzést, hogy mire mások felébrednek, már elvégeztél egy csomó feladatot.
A futás később vált a szokásommá, de a térdem és a csípőm műtéte óta el vagyok tiltva tőle, ami nyilván még vonzóbbá tette. Ma is korán csörren a telefonom, és nehezen kászálódom ki az ágyból. De itt a születésnapom, és noha nem igazán érzem, hogy ünnepelni kéne, az évfordulók fontosak nekem, mert szívesen összegzem az eseményeket és tervezem a jövőt.
A sors fura: az egyik kis páciensem rákérdezett, hány éves is vagyok. Tudom, hogy csak húzza az időt, mert oltásra érkeztek, de mosolygok a kíváncsiságán, és hogy így belépett a gondolataimba.
„Mit gondolsz?” – kérdezek vissza, remélve egy „nem tűnsz idősnek” választ. Erre ő kijelenti: „Hát, biztos nem vagy fiatal. Elmúltál legalább harmincéves, és az már elég öreg.” Hát, igaz, hiszen a közfelfogás szerint az öregkor 10-15 évvel a valós korod felett kezdődik.
Anyukámnak volt egy gyönyörű barátnője, aki mindig büszkén válaszolt, hogy „Húsz múltam!”, ami mindig igaz is volt, csak a „mennyivel” változott.
Visszatérve az én kis páciensemhez, a rendelés vége felé jönnek, ő nyitja az ajtót, beles pejcsel, kíváncsi tekintettel. A kérdése: „Mikor mész haza?” Ekkor teljesen elolvadok, annyira édes.
„Félsz tőlem?” – kérdezem, tudva, hogy kicsit ostobán hangzik. A válasz: „Dehogy félek tőled, a szuritól inkább.” Tényleg bután kérdeztem, megérdemeltem a helyretételt – harminc felett is.
Zárójelben: az anyukája telefonálni próbál időpontért, otthon egy háromnapos újszülöttel. Megbeszéljük, hogy másnap várom, és ő megkérdezi: „A babát is hoznom kell?” Hát, nem ártana, válaszolnék, de udvariasan csak annyit mondok: „Természetesen várom a babával.”
A szülinapokhoz visszatérve, anyukám azt mondta a kilencvenedik születésnapja előtt: „Aki azt mondja, hogy az öregkor szép, az vagy bolond, vagy még nem volt öreg.” Tőle azt is tanultam, hogy „az embert az tartja fiatalon, ha szeretik”. Szerencsére ebben nincs hiányom – és ez a legcsodálatosabb szülinapi ajándék számomra.
Forrás 24.hu
