1992. augusztus 1-jén egy óvatlan mozdulat után a Kárpátokban több métert zuhant egy sziklás patakmederbe. Napokig élet-halál közt lebegett, az orvosok azzal „biztatták”, ha túléli a kritikus időszakot, a szemét tudja majd mozgatni, de nyaktól lefelé életképtelen lesz.
„Két születésnapom van, az egyik 1965. november 28., a második 1992. augusztus 5. A baleset után 40-42 fokos lázzal feküdtem a debreceni klinikán teljesen magatehetetlenül, 3-4 nap után derült ki, hogy talán megmaradok” – kezdte Balogh Zoltán a visszaemlékezését a csaknem végzetes napokra.
„A debreceni dzsúdós csapatommal voltunk alapozó edzőtáborban Ukrajnában, gyönyörű helyszínen. Az utolsó nap egy rossz lépést követően a jéghideg patakban találtam magam, így azt is mondhatom, hogy a második életem egy zuhanással kezdődött. Valahogy kihalásztak onnan, a következő kép, ami bevillan, hogy egy Zsiguli hátsó ülésen a kollégáim rémülten néznek rám, majd egy hullarészeg falusi orvos dekkel a szájában varrja össze a fejemen keletkezett sebet. Mindenki azt gondolta, hogy súlyos fejsérülést szenvedtem, tudatlanul, a legjobb szándékkal szállítottak a kórházba, ott derült ki, hogy két nyakcsigolyám kiugrott.”
Lehet, hogy az agy kémiai folyamatai játszottak velem, de abban a három napban jártam valahol, borzalmas utazás volt, félelmekkel teli, komor és sötét tájakon. Egyáltalán nem éltem át olyat, hogy megyek a fény felé, soha olyan félelmet nem éreztem, mint abban a pár napban. Nem érzékeltem az idő múlását, és azóta tudom, hogyha kiegyenesedik az EKG-görbe, még nincs vége a világnak.
Hiába várta haza
Ekkor öt éve voltak házasok Erikával, és egy tündéri kislányt neveltek. „Renivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk, délelőtt általában nem voltak edzések, ilyenkor sok időt töltöttünk együtt. Ha kitalálta, hogy nem szeretne oviba menni, engem fél perc alatt levett a lábamról, és ha jó idő volt strandoltunk, vagy éppen lófráltunk a városban. A balesetem idején Reni négy és fél éves volt, nem tudom mit fogott fel az egészből, valószínűleg magában dolgozta fel ezt a helyzetet, mert soha nem voltak látványos megjegyzései arról, hogy miért vagyok kerekesszékben.”
Erika a mai napig emlékszik a szörnyű napra, amikor megtudta, mi történt a férjével, de sokáig nem akarta elfogadni.
Finom vacsorával vártam haza, de amikor az ajtóban nem ő jelent meg, hanem az egyik tanítványának az apja, tudtam, hogy baj van. Próbált nagyon empatikus lenni, közölte, hogy menjek be az intenzívre. Amikor megláttam Zolit, nagyon megijedtem, hiszen egyáltalán nem tudott mozogni, és az orvosok semmi jóval nem biztattak. Napokig nem tudtam felfogni, ami történt, azt gondoltam, hogy ez egy álom, amelyből majd felébredek.
„Miután elkezdődött a rehabilitáció, elkezdtem reménykedni, hogy majd egyre jobban lesz. Emlékszem, még az is felmerült bennem, hogy veszek jegyet egy koncertre, ami pár hónap múlva volt. Úgy gondoltam, hogyha botorkálva is, és segítséggel, de el tudunk majd menni. Aztán ahogy teltek a hetek és semmi nem történt, tudatosult bennem, hogy nem sok jóra számíthatunk.”
Zoltán minden felajánlott terápiát elfogadott, de sokáig semmi nem segített. „Egy Debrecenben dolgozó kínai tollaslabda edző felesége akkor már nagyon régóta foglalkozott komoly szinten akupunktúrával. Ugyan rettegtem a tűktől, de belementem, és láss csodát, az segített. Az akupunktúrás kezelésnek köszönhetően újra tudtam mozgatni a kezeimet.”
Erősen kifelé pályázott az életből
Hiába történt nagy változás az állapotában a korábbiakhoz képest, az egyértelmű volt, hogy élete végéig kerekesszékbe kényszerül. Ezt nem igazán tudta feldolgozni, depresszióba esett, és az öngyilkosság is megfordult a fejében.
Ott volt bennem, hogy kicsekkolok az életből, erősen kifelé pályáztam, nem láttam értelmét semminek. Reggelente nem akartam felkelni, semmi kedvem nem volt az élethez. Az egyetlen szórakozásom az volt, hogy értelmetlen német sorozatokat néztem a tévében. Sportolóként a testemből éltem, nem tudtam elfogadni, hogy mostantól egy kolonc leszek. Mindent elkövettem, hogy eltaszítsam magamtól Erikát, de szerencsére nem sikerült.
A feleség szerint ez volt a legnehezebb időszak. Mert bár, ő mindent megtett, hogy segítse a férjét, aki ebben nem volt partner. „Nem tudta elfogadni az új helyzetet, és egy ideig nem igazán bánt velem kíméletesen. Éjjelente százszor felkeltett, hogy tegyem arrébb a kezét egy centivel. Voltak olyan éjszakák, amikor szinte egyáltalán nem aludtam, másnap viszont a munkahelyemen helyt kellett állnom. Bevallom, akkor kétségbeestem, hogy így mi lesz velünk. Végül otthagytam a munkámat, hogy mindig Zoli mellett lehessek, és segíthessem őt a mindennapokban.”
„Egy idő után átkattant nálam valami, és beláttam, hogy meg kell változnom” – mondja a férj. „Elfogadtam, hogy ez a helyzet, és ebből kell kihozni a maximumot. Addig feszítettem a húrt, míg Erika is egyre rosszabb mentális állapotba került, neki pedig semmiképp nem akartam fájdalmat okozni.”
Zoltán azt mondja, hogy hat-hét év is eltelt, mire megbékélt a sorsával. Már ebben az időszakában érte őt a volt gimnáziumi osztálytárs megkeresése, aki hírszerkesztői állást ajánlott neki. Innentől kezdve újra elkezdte magát hasznosnak érezni, írni mindig is imádott, és folyamatosan lépkedett feljebb a ranglétrán, újra építette magát szakmailag és egzisztenciálisan is.
Ha ilyen súlyos baleset történik a családfővel, azzal általában lenullázódik a család. Nem az a jellemző, hogy ilyen helyzetben úgy élnek, ahogy mi. A baleset után 2-3 évvel már rosszul álltunk anyagilag, hónap végére rendre elfogyott a pénzünk, alig tudtunk enni adni a lányunknak. Húztunk egy vonalat, és szépen lassan elkezdtük felépíteni az életünket. Lakást cseréltünk, majd eladtuk, a különbözetből felújítottuk, aztán újra eladtuk. Így jutottunk el a debreceni paneltől a szentendrei panorámás házunkig.
A debreceni kisebb hírportálok után egyre komolyabb munkákat bíztak rá „Megpróbáltam a hátrányból előnyt kovácsolni, én nem tudtam elmenni interjúkra, inkább magamhoz hívtam az alanyokat, rengeteg nagy sportoló járt nálam, például a napokban elhunyt Jenei Imrét is fogadtam a debreceni lakásunkban. Aztán 2013-ban felkérést kaptam az akkor induló Presztízs Sport tulajdonosától, hogy főszerkesztőként vezessem a lapot. Az újság a második gyermekem volt, csak éppen nem babaillat, hanem friss festékszag lengte be a születését.”
Kinyitotta a lelkét
Újságírói, illetve írói pályájának csúcsát a 2023-ban megjelent, Kapáslövés című novelláskötete jelentette. „Amikor megszűnt a Presztízs Sport, eldöntöttem, hogy kipróbálom magam szépíróként. Teljesen kinyitottam a lelkem, ebben minden történet erős életrajzi szálakkal van átszőve. Itt nincs mellébeszélés, nincs kamu, csak a meztelen valóság.”
A Nemzeti Tehetséggondozónál jelenleg alapozó újságírást tanít, immár ötödik éve foglalkozik a jövő újságíróival. Roppantul élvezi ezt a feladatot is, de bevallja, hogy van valami, ami nagyon hiányzik az előző életéből.
Gyakran álmodtam arról, hogy dzsúdózom, álmomban mozdult a lábam, a kezem. Nagyon hiányzik a közeg: az öltöző szaga, a közösség, a vaskos poénok. Az korán kiderült, hogy értek a gyerekek nyelvén, igyekeztem a fiatalokkal mentorként is foglalkozni, így teszek most is, csak éppen egy másik pályán. 32 év után voltam újra dzsúdóversenyen, elvittek a nyári budapesti világbajnokságra. Amikor begurultam, a torkomban dobogott a szívem, olyan voltam, mint egy kisgyerek, nagyon megérintett, úgy éreztem, hogy otthon vagyok a sajátjaim között.
Erika szerint nagyon sokat jelent a férjének, hogy a dzsúdótársadalom és a régi barátok a mai napig törődnek vele. Szinte senki nem morzsolódott le, rendszeresek a találkozások. Tavasztól késő őszig be van táblázva szinte az összes hétvégéjük, ilyenkor bográcsoznak, fröccsöznek, megy a poénkodás és a sztorizás.
Zoltán fejében sokszor megfordul, hogy vajon mi lett volna belőle, ha nincs a baleset. „Azon is el szoktam gondolkodni, hogy mi történt volna, ha tényleg kicsekkolok az életből. Talán egy ideig rendeztek volna Balogh Zoltán emlékversenyt, aztán szép lassan mindenki elfelejt. 33 éve vagyok kerekesszékben, és van egy gyönyörű feleségem, egy csodálatos lányom, két angyali unokám, januárban érkezik a harmadik, kilenc évig főszerkesztője lehettem egy sportmagazinnak, írtam egy novelláskötetet. Ha valaki 27 éve azt mondta volna, hogy ez vár rám, halálra röhögöm magam.”
Számomra mindig egyértelmű volt, hogy dzsúdóedző szeretnék lenni. Ha a jóisten az utamba sodor egy-két csiszolatlan gyémántot, könnyen lehet, hogy ma arról beszélgetnénk: van néhány világbajnoki vagy olimpiai érmes tanítványom, és mondjuk 86 magyar bajnokom. De hát nem erről beszélgetünk, ami talán nem is baj. Olyan emberek vesznek körül nap mint nap, akiknek soha nem lehetek eléggé hálás. Az előző életemben sokkal egoistább voltam, ezerrel pörögtem, ahogy én éltem, benne volt, hogy 45 évesen autóval feltekeredek egy fára.
„Szoktam mondani Zolinak, hogy ha nincs a baleset, mi már lehet, hogy nem vagyunk együtt” – állítja Erika. „Ne szépítsük, Zoli szerette az életet. Ha egyszer kiderült volna, hogy félrelépett, akkor fel is út, le is út. Ő erre mindig azt feleli, hogy ha mégis előfordult volna, addig kúszik a küszöb alatt, amíg vissza nem fogadom.”
A férj nem mond ellent a feleségnek, egy nem akármilyen bókkal vág vissza. „A férfiembernek egy nagy szerelme van az életben, és ha azt elcseszi, akkor sóvároghat utána. Én majdnem elcsesztem, de csak majdnem. Körülöttünk rend van, megvan a lelki békénk, nincs okunk panaszra. Ha mindenki csak annyira lenne boldog, mint mi, sokkal jobb hely lenne a világ, és kevesebben járnának pszichológushoz. Maradjon még sokáig ilyen, az tökéletes lenne.”
„Nem cserélném el a mostani életünket egy egészséges, de boldogtalan életre” – foglalja össze a lényeget Erika.
(Borítókép: Balogh Zoltán. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
