Elsőrangú – Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium vezeti a HVG idei TOP 100-as gimnáziumi rangsorát, dobogós lett az Eötvös József Gimnázium és az I. Kerületi Toldy Ferenc Gimnázium. Az első tízben immár két vidéki intézmény is van, a százas listára pedig egy tucat új gimnázium került fel.
Kápórendszer – Nagyriportban mutatta be a HVG, hogy milyenek voltak a mindennapok a Szőlő utcai javítóintézetben, amelynek vezetője, Juhász Péter Pál a gyanú szerint mellékállásban nőket futtatott. Hét egykori dolgozó beszámolója alapján derül fény eddig nem ismert, megrázó részletekre.
Einstand – Újabb külföldi cég lépett ki a magyar médiapiacról. Az egyebek közt a Blikket, a Kiskegyedet és a Glamourt is kiadó Ringier Hungary Kft.-t az Indamedia Network Zrt. vette meg, amelynek egyik tulajdonosa a kormányközeli TV2 elnök-vezérigazgatója, a Mészáros Lőrinc embereként számon tartott Vaszily Miklós.
Reflexióipar – 71 éves korában meghalt György Péter író, esztéta, médiakutató, az MTA doktora, a hazai kulturális élet fontos alakja. A HVG felidézte a vele készült 2012-es portréinterjút, legendás szópárbaját Orbán Viktorral is.
Bukóforduló – Távozik a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről Demeter Szilárd, aki a nemzeti kultúráért felelős miniszterelnöki biztosként folytatja. A HVG részletesen ismertette rózsaszínűre festett bukásának valós történetét. Utódja Zsigmond Gábor történész, kulturális turisztikai szakközgazdász lesz, aki arról is nevezete, hogy három könyvet írt közösen Tiborcz Istvánnal, Orbán Viktor vejével.
„Annyira kilátástalan az egész létezésem, hogy ennyi erővel akár írhatnék is, vagy beléphetnék egy pártba.” Ezt még pár éve éjjel írta nekem egy barátom. Nyilván oda akart nekem is szúrni ezzel, ha már ő ilyen szarul van, és sikerült is, főképp, hogy jó pár éve ott a nyomás mindannyiunkon, akik a kultúrával foglalkozunk. Vagy egyre inkább csak próbálunk foglalkozni. Beugrott akkor, hogy előtte egy felkérés kapcsán egy szobrásszal találkoztam, akit amúgy nagyon bírok, irtó szellemes művei vannak. Már két órája rágtuk, mi lesz a kiállításában, nekem mi lenne a feladatom benne. Egy emberi lábakon álló kanapénak a két szájába kellett speciális dialógot írnom. Meglehet, hülyén hangzik, de volt benne értelem. Egyszerre csak tök váratlanul, az ötletelés közepén a szobrász rám nézett és teljesen zsigerből, őszintén megkérdezte: „Orsi, mondd már meg, miért ír ma egyáltalán valaki verseket?!” Elsőre le sem esett, hogy basszus, ezt egy KORTÁRS SZOBRÁSZ kérdezi – szobrok, ugyan már, faszom, és megakadtam. Azóta sem jutott eszembe igazán jó válasz. Mert én a kilencvenes években szocializálódtam, egy elveszett, elárult, szinte már édeninek tűnő időszakban. Amikor még egy kezdő alkotó is elhihette: számít amit csinál. Nem ő maga, hanem az egész. Ha a mostani (és legyünk igazságosak, nemcsak hazai) helyzetét nézzük a kultúrának, a sugallat valid: mind a vers mind a szobor a világ legfeleslegesebb dolgai közé tartozik, nem igaz? Barátom sötéten legyintett: „Mi szükségszerű? Elcsépelt, de nem maradt viszonyítási pont. A nyelv is úgymond felszabadult, már a nyelv sem ad fogódzót a világ feldolgozásában. Nem maradt semmi referenciapont, csak a saját érzéseid. A ráció sem. Ha azt érzed, hogy valami fontos neked, csináld. Még akkor is, ha senki másnak semmi igénye rá. Rád.” Aztán hozzátette: „Ha egy napon úgy ébredsz, hogy már nem fontos neked sem, abbahagyod.” Ő persze könnyen beszélt, üzletember, aki még egyetemista korunkban szintén alkotó volt, így kerültünk közel egymáshoz. Aztán egy ponton elvált az utunk. „Ehhez nekem nem volt erőm.” Így mondta. Erős lennék? – kérdezem magam. Vagy csak leragadtam egy ponton, és onnantól jött a folyamatos és buta belenyugvás?
Olvasd tovább itt: hvg.hu
