„Nyomát nem látom annak, hogy az elit Magyarországa civilizáltabb lenne azoknál, akiknek jelenlétéből egyébként nem kér.” Ezt két és fél évtizede írta György Péter az egyik legkülönösebb szövegében. Egy évtizeddel 1989 után már látni lehetett, kik lesznek a rendszerváltás vesztesei, de még a fasorban sem volt a „migránsválság”; a vidéki Magyarország krízise sem volt ennyire mély, a romák elleni sorozatgyilkosság rémálomként sem merült fel, nem dúlt a „genderezés”, az LMBTQ-közösség csak a hagyományos előítéletekkel kínlódott és nem a kormányzati támadásokkal.
Ekkor még nem okozott rövidzárlatot a „határon túliakra” hivatkozás, nem keresett új formákat az antiszemitizmus, az ukránellenesség, a ruszofóbia, az iszlamofóbia, a szociopátia megannyi változata. És illett is kicsit, mérsékeltebb körökben, szégyellni ezeket. Mindennek a csírája ott volt azonban a „semmivel sem civilizáltabb elitben”. Ezért lehetett fokról fokra polarizálni a magyar társadalmat, minden későbbi szembenállás már ott volt, történetileg megalapozva, előkészítve.
A 71 évesen elhunyt György Péter tételét sokszor, sokféleképpen visszaigazolta az elmúlt negyedszázad. Ma már nem annak az országnak nem arról az elitjéről beszélünk, és nem ugyanazokról a kitaszítottakról. A romlás folyamatos, csak György Péter igazsága, a mély ön- és társadalomismeret érvényessége változatlan. A kirekesztés rítusai és mechanizmusai működnek.
Olvasd tovább itt: hvg.hu
