A korábbi intézetes fiatalok közül többen keserűen meséltek a szakoktatókról és nevelőkről, akik „villanykábellel, bottal, gumicsővel, kulcscsomóval ütötték a gyerekeket.” Nem meglepő tehát, hogy az ottani nevelés nagyrészt eredménytelennek bizonyult, a fiatalok agresszivitása nem csökkent, hanem inkább fokozódott.
A Magyar Hírlap 1985-ben ismertette az erről szóló, évekkel korábbi átfogó vizsgálatot, amelyben korábbi növendékeket kérdeztek meg a javítóintézeti nevelés körülményeiről Aszódon, Rákospalotán, Esztergomban és az óbudai Szőlő utcai intézményben.
A cikk, melynek címe már önmagában is ironikus (Csekély javulás), elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a javítóintézeti tanári pályát nehéz vonzóvá tenni, így a vezetők kénytelenek olyan személyeket alkalmazni, akik később kiderülnek, hogy nem alkalmasak a feladatra, és ezt gyakran fegyelmi eljárással kell kezelni. Stépán Balázs különösen bátor megjegyzése az volt, hogy „a körülmények miatt húsz-huszonöt éves szolgálat után az intézeti pedagógusok között a neurózis szinte szakmai ártalomnak számít.”
Forrás hvg.hu
