A valóság nem éppen kényelmes: nem illatos, gyakran elviselhetetlen helyzeteket teremthet, és sok esetben gumicsizma viselése nélkül nehezen járható. Ráadásul a természetben valóban előfordulhatnak veszélyek, mint szúnyogok és böglyök. A dolgoknak saját súlyuk van, és az ember életének csak egyetlen lehetősége van, más szóval a sportmérkőzéseket sosem lehet újrázni.
A diploma birtokosai gyakran értelmiségiként határozzák meg magukat, hiszen az egyetemeken ezt sulykolják beléjük és a saját szűk szakmai tudásukat a világ teljes megértésére tartják elegendőnek. Orbán Viktor nem kifejezetten kedvezően vélekedik azokról, akiket ők vagy a környezetük tekint értelmiséginek.
A „művész” vagy influenszer nem emelhető egy szintre a valódi értelmiségiekkel. Régen a „szakbarbár” kifejezést használták ezekre az emberekre, akik közül sokan tudták, hogy nem tartoznak az értelmiségiek közé, és büszkék voltak arra, ha legalább egy területhez valóban értenek. Az új diplomások azonban gyakran csak véleménnyel rendelkeznek, nem tudással, és úgy vélik, a véleményük fontosabb, mint a megszerzett tudás.
A városi élet és egyetemi környezet általában olyan véleményformáló közösségekhez vezet, ahol a meglévő vélemények hangsúlyozása „felsőbbrendűséget” kölcsönöz. Régen azt tartották, hogy a városi levegő szabadságot hoz, de ma az egyetemi diskurzusokkal vegyítve sokszor elvakulttá és nagyképűvé válik.
Ha a valósággal nézünk szembe, az világossá válik, hogy a magyar liberális „értelmiség” nem képes megőrizni sem az országot, sem a nemzetet, sem a kultúrát. Inkább a beolvadás mellett állnak, és világnézetüket inkább a kedvenc sorozataik alapján alakítják, mint a valóságos Nyugat alapján. Annyira multikulturálisnak érzik magukat, hogy nem veszik észre a saját hagyományaikat, ugyanakkor kritikusak mindazzal, ami a saját kultúrájukkal ellentétes.
Ma sok diploma csupán a saját identitásuk helyett ál-identitásokat biztosít számukra, és azt a meggyőződést erősíti, hogy ők sokkal jobbak, mint korábbi generációik.
Forrás pestisracok.hu
