Egy kicsit másképp fogalmazva:
Április elején írtam utoljára heti összefoglalót, azóta olyan sok minden történt Magyarországon, hogy nehezen tudom felidézni, mire gondoltam akkor. Kétségtelen, hogy volt bennem remény, de ugyanakkor aggodalom is: mi lesz, ha túlságosan sokat gondoltunk a dolgokra? Mi történik, ha elhittük, hogy jóra fordulnak a dolgok, de a másik fél mégsem enged el? Milyenek lesznek a budapesti utcák, és mit gondolnak a debreceniek, pécsiek, alsórácpácegresiek? Felmerül a kérdés, vajon lesz-e összecsapás, barrikád, esetleg erőszak? Nem hiszem, hogy előre gondoltam volna ekkora zűrzavarra. Bár valószínűleg voltak pozitív elképzeléseim, nyilvánvalóan egy hatalmas utcai ünneplés nem került a látószögembe.
Most viszont az a helyzet, hogy a dolgok sokkal jobban alakultak, de hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudom. Azért biztos vagyok abban, hogy a legrosszabb, a rosszabb és a gyenge elől máris megmenekültünk.
Volt egy pillanat, amikor jó lett volna otthon maradni, de ez gyorsan elszállt. Nem azért, mert csalódott lennék (bár igaz, nem is voltam igazán elragadtatva), inkább azért, mert a távoli lét újra megízesítette az élményemet. Olyan, mint amikor az ember egy vihart figyel kényelmes helyről – lenyűgöző, de jó, hogy nem a zord időjárásban vagyunk.
Bár most már a digitális terek is „utcának” számítanak, így tulajdonképpen mindannyian kint vagyunk, és érzem, hogy a pólóm ismét átázott.
Nemrég egy iskolai nyílt napon jártam. Szombaton, mert itt ezen a napon szokás a hasonló eseményeket szervezni, hogy a dolgozók is részt vehessenek. Kicsit a folyosón állva, a tanterem ajtajában, papucsban, váltogattam a súlypontomat, mert őszintén szólva unalmassá vált. Már volt részem japán iskolai nyílt napon, és ha nem is értettem meg mindent, több információt kaptam, mint egy éve. A gyerekek tankát írtak, a tanárnő kézzel mutatta a szótagokat. A témák szerencsére változatosak voltak, de én már nem tudtam követni. Kicsit hátrébb húzódtam, és a hátizsákomból elővettem a telefonomat: Egybillió-háromszáztizenegymilliárd, ez miért kell nekem? Akkor inkább hallgattam volna a gyerekek tankáit!
Most felmerül a kérdés, hogy az én életem és az otthoni valóság mennyire párhuzamos. Számos dolog, ami egyszerre van jelen a szemem előtt, nem választható el könnyen. Hiro-szan, japán barátunk, épp a grillezés titkait tanítja a családjának, miután nyílt nap zajlott. Néhány egyszerű hozzávalóval készül, és máris kész az étel.
Később elvonulok egy dohányzóhelyre, és újra megnézem a telefonomat: Vernisszázs, gyorsan elfogytak a jegyek, az emberek borzonganak és élvezik a programot.
A NER szellemisége továbbra is vitatott, és Orbán, mintha eltűnt volna, most megint visszatért, de ezt nehéz komolyan venni.
Összességében minden a helyén van, amit elvesztettünk, annak lett meg a helye.
Forrás hvg.hu
