Nem terveztem, hogy ma posztot írjak, de váratlan esemény történt. Nem az, hogy este meghallgattam Tarr Zoltán beszédét az Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Késő este sokkal furcsább dolgokat is szoktam csinálni.
Az igazán meglepő az volt, hogy a beszéd bizonyos részén valami megérintett. Nem tudom pontosan, mi volt ez – talán a meghatottság, vagy a gyomorsav, esetleg az a ritka pillanat, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy álmodik-e vagy valóságban van. Én viszont általában tudom, mit érzek.
Valóban szép dolog, amikor egy miniszter bocsánatot kér. Olyan, mintha a hentes hirtelen nem csapna le a kezedre a bárddal, hanem azt mondaná: elnézést, az elmúlt években talán indokolatlanul vágtam le az ujjaidat, de mostantól emberi módon tekintek rád. Az ember ilyenkor meghatódik, főleg, ha már nincs mivel tapsolnia.
Megértem az emelkedett érzéseket is. Van valami tragikomikusan magyar abban, ha valaki leírja: „amióta irodalommal foglalkozom”, azóta „csak afféle megtűrt lény vagyok a világ perifériáján.” Ez a mondat a magyar kulturális finanszírozás legőszintébb ars poeticája.
Forrás 24.hu
