Ukrán veteránok jártok Ukrajna budapesti nagykövetségének épületében (Fotó: Magyar Hang / Hutter Marianna)
Lépcsősor vezet a budapesti ukrán nagykövetség bejáratáig. Az utat csak lassan tudják megtenni a hétfőn délelőtt ideérkezett, 30-as, 40-es éveikben járó férfiak. Nem csoda: az Oroszország által megtámadott Ukrajna veteránjai jöttek látogatóba, közülük többeknek hiányzik az egyik lába, másnak a keze. A négy egykori, az ukrán állam által a szolgálataikért kitüntetett katona Sándor Fegyir nagykövethez érkezett, utána pedig nyitottak voltak arra, hogy a fronton átéltekről és a civil életbe való visszatérésről beszéljenek újságírókkal, köztük a Magyar Hang munkatársával.
A négy egykori katona Ukrajna különböző pontjairól érkezett. Ivan Lesko a kárpátaljai Dávidfalván élt a háború előtt. Ő nyolcvan napot szolgált a seregben Harkivnál, aminek az vetett véget, hogy a jobb lábát teljes egészében elveszítette. Valerij Kiktjev a különleges erők katonája volt Pokrovszknál, neki a térde feletti résztől hiányzik a lába, de már van protézise, 1,5 évig volt a fronton. Ő Poltavai megyéből származik, de a felesége kárpátaljai. Nazarij Jelagin Herszonból való, őt először egészségügyi problémái miatt nem akarták felvenni a hadseregbe. Így egy évig a megszállt városban élt, majd Herszon felszabadítása után sikerült elérnie, hogy mégis katona lehessen – mára neki sincs meg a jobb lába. Viktor Serba ungvári, Donyeck környékén szolgált mesterlövészként két év hét hónapot, aminek a végén elveszítette a bal kezét, de a füle is megsérült és műteni kellett.
Ukrán veteránok jártok Ukrajna budapesti nagykövetségének épületében (Fotó: Magyar Hang / Hutter Marianna)
„A háború maga a reménytelenség”
Mint mondták, a fronton átélteket szavakkal elmagyarázni lehetetlen: a háború veszteség, a katona számára pedig állandó veszély, hiszen bármelyik pillanatban meghalhat. Ezért a mában kell élniük a csatatéren, és nem szabad arra gondolniuk, hogy mi lesz a következő percben, mert akkor végképp nem tudnák kibírni a feszültséget. – A katonák kötelessége feladatokat végrehajtani, de nincs garancia arra, hogy élve térnek vissza, sőt: a halál a valószínűbb. Állandó félelemben és stresszben van mindenki, hiszen a háborúban még a pihenőidőben is bármikor bekövetkezhet a katasztrófa – mondták. Valerij szerint ha ők nem harcolnának, akkor a frontvonal nem állna meg ott, ahol most van. Hangsúlyozta: ez a háború sem olyan, hogy „valahol van”, ez közvetlenül itt történik Magyarország szomszédságában. – Az ott harcoló férfiak azért kockáztatják az életüket és egészségüket, hogy a többi ember – főleg a gyerekek – nyugodtan alhassanak. Nincs más lehetőségünk, mint védeni a hazát és Európát – tette hozzá.
A fronton átélteket Nazarij az előtte lévő asztalon álló mézeskalácsos dobozzal szemléltette: „Volt olyan, hogy beszélgettem egy emberrel, majd ő a következő percben olyan kicsi darabokra robbant szét, mint amekkorák ezek a mézeskalácsok. Ezután pedig már mindig, ha jön egy süvítő hang, arra gondol az ember, hogy belőle is egy »doboz keksz« lesz”. A háború maga a reménytelenség, a legrosszabb pedig, hogy hiába szeretne az ember tenni valamit, tudja, hogy az nem elég. Nazarij így azt mondta, mára gyakorlatilag elveszítette a félelemérzetét is, mert ilyen hosszú időn keresztül nem lehet azzal együtt élni, így már akkor sem ijedne meg, ha fegyvert fognának rá.
Ukrán veteránok jártok Ukrajna budapesti nagykövetségének épületében (Fotó: Magyar Hang / Hutter Marianna)
„Úgy csináltak, mintha mi nem is léteznénk″
Abban mindegyikük egyetértett, hogy sokat jelent nekik az, hogy a mai napig összetartanak egykori katonatársaikkal. Ugyanis egy olyan mély bizalom alakult ki köztük, ami miatt biztosak abban, hogy sosem árulnák el egymást. A civil életben viszont már figyelni kell, hogy ne csapják be az embert, ott már nincs meg az az összetartozás érzése. Ahogy fogalmaznak, „a katonák valóságos testvérekké válnak, és amíg csak egy kicsit is bírnak mozogni, mindent meg fognak tenni egymásért. Olyan szintű az egymásra utaltság, hogy enélkül nem is működne a hadsereg”. Vagyis a háborúban leegyszerűsödnek az emberi viszonyok, senki nem akarja félrevezetni a másikat, míg a civil létben bizonytalan, hogy mi fog történni.
A harcok másik nagy tanulsága az, hogy az ember megtanulja az élet értékét, míg a civilek ezt nem értik. Például amikor Valerij Lembergben várt arra, hogy megkapja a protézisét, azt tapasztalta, hogy szintén végtagjaikat elvesztett társaival a városban járva az ottani emberek nemhogy nem néztek szemükbe, de el is fordultak tőlük, „és úgy csináltak, mintha mi nem is léteznénk”. – Nem azt kérjük, hogy bárki is a tenyerén hordozzon bennünket, csak azt, hogy ne fordítsák el a fejüket. Mi ugyanúgy élni akarunk és része lenni a társadalomnak, mint azok, akik nem harcoltak. Mert mi értük is küzdöttünk – tette hozzá. Arról is beszéltek, hogy hiába hoz az állam megfelelő, a veteránokról gondoskodó törvényeket, a bürokrácia és a helyi hivatalnokok miatt miatt sokszor nem tudják megkapni azokat a juttatásokat, amikre jogosultak, ugyanúgy viselkednek velük, mint a civilekkel. Így nem igazán segíti őket a rendszer abban, hogy újra munkába álljanak vagy vállalkozást indítsanak, ami miatt sok egykori katona magába fordul, bezárkózik. Ezért is külön köszönettel gondolnak azokra a civil önkéntesekre, akik segítik a veteránokat a visszatérésben.
Ugyanakkor volt a veteránok között olyan, aki úgy érezte, hogy fél év alatt vissza tudott illeszkedni a társadalomba. Például Viktornak nem volt gondja a bürokráciával, ma már bal keze elvesztése ellenére még egy speciálisan kialakított autót is tud vezetni. Az viszont már problémát jelenti neki, hogy nehéz és időigényes olyan modern protézisekhez hozzájutni, amelyek valamennyire pótolni is tudják az elveszített végtag funkcióit, így jelenleg is várja, hogy ilyet kaphasson. Térd alatti protéziseket egyébként Kárpátalján is lehet kapni, térd fölöttieket már csak Lembergben, míg a modernebb, biomechanikus darabokat már külföldről kell behozni, például Németországban vagy Amerikában gyártanak ilyeneket.
Jelenleg lehetetlen megbocsátani
Persze az érzelmi visszatérés sem egyszerű. Valerij több hónapot töltött kórházban, ami nagyon nehéz volt a számára. – Tíz perceket tudtam aludni, állandóan felriadtam amiatt a tudat miatt is, hogy elveszítettem a lábamat. De miután haza kerültem a kórházból, a családomnak, a gyerekeimnek és a barátaimnak köszönhetően gyorsan elmúltak a rossz érzések, ma már nyugodtnak érzem magamat – fejtette ki.
Nazarij orvosi segítséget kap, de nincs családja, így úgy érzi, hogy lassabban alkalmazkodik a civil élethez. Még nem tudta túltenni magát a fronton történteken, valamelyik nap például attól összerezzent, hogy egy repülő elment fölötte, és a mai napig sem tudja elviselni a drónokhoz vagy csattanásokhoz hasonló hangokat. A volt brigádjával ugyanakkor tartja a kapcsolatot, sőt, a saját pénzéből önkéntesen szokott venni olyan dolgokat, amivel segíteni tudja a még mindig fronton szolgáló katonákat. Azért sem képes elfelejteni a háborút, mert az oroszok pár hónapja új módszerrel terrorizálják a civileket: akik még nem hagyták el a háborús övezeteket, azokra külön vadásznak. Az első számú célpontok a gyerekek, illetve az idősek, és ha valamelyiküket lelövik, arról videókat készítenek és elbüszkélkednek vele az orosz közösségi médiában. Úgy fogalmazott, ha ilyesmiről olvas híreket, remegni kezd belül, és legszívesebben atombombává változna, hogy eltüntesse azokat, akik „semmi mást nem tesznek, mint öncélúan embereket gyilkolnak”.
Lapunk arról is kérdezte a veteránokat, mit gondolnak, Ukrajnának meddig kell küzdenie, például a területi veszteség elfogadható ár lenne-e nekik a békéért. Erre mindannyian nagyon határozottan nemmel feleltek, mert „annyian meghaltak a mienk közül, hogy nem lenne elfogadható a területi veszteség. Addig nem lehet igazi béke, amíg teljes egészében ki nem toljuk az oroszokat a földünkről”. Ráadásul ha az oroszok megkapnának ukrán területeket, az lehetőséget adna nekik arra, hogy később újra támadjanak, ahogy azt már korábban is megtették.
Nazarij úgy látta, a területi kérdés egy dolog, de az ember életé a legfontosabb: nem szabad megengedni, hogy a gyilkosok amnesztiát kapjanak és mindent megbocsássanak nekik, mert az az ukrán katonák minden áldozatát hiábavalóvá tenné. – Gondoljanak csak arra, hogy mit tettek az oroszok Bucsában vagy Irpinyben. Önök szeretnének egy olyan emberrel együtt élni, aki megerőszakolt egy tízéves gyereket? Vagy egy olyan bűnözővel, aki levágta egy másik ember fejét, és erről videót készít, hogy dicsekedhessen vele? Nem maradhatnak büntetlenek azok, akik ilyen szörnyűségeket tettek. Jelen pillanatban lehetetlen a megbocsátás – mondta. Vagyis ha az amerikaiak által szorgalmazott 28 pontos béketervet eredeti formájában aláírná Ukrajna, „ezek a pszichésen beteg őrültek az ukránok és az önök gyerekei között mászkálhatnának”.
Ukrán veteránok jártok Ukrajna budapesti nagykövetségének épületében (Fotó: Magyar Hang / Hutter Marianna)
Még a magyar határőrök is tisztelegtek nekik
Úgy gondolták, most azért van ez a „béketárgyalósdi”, mert Oroszországnak szünetre lenne szüksége, hogy összeszedjék magukat a fronton. Ráadásul a béke nem azt jelenti, hogy aláírnak a felek egy papírt, Ukrajnának valódi garanciákra lenne szüksége, de ilyet még nem kaptak, vagyis továbbra is saját magukat kell védeniük. Erre jó példa a Budapesti Memorandum, amiről kiderült, hogy csak egy papír és semmilyen következménye nincsen, mert hiába írta alá Oroszország, mégis rátámadt Ukrajnára. – Ha Ukrajnának nem fizetnek kártérítést az oroszok az okozott tragédiáért, és nem vállalják a felelősséget, akkor bármilyen megállapodás aláírása csak az országunk kapitulációját jelentené. Például csak az, hogy a háború lezárulta után majd aknamentesítés legyen Ukrajnában, több évtizedes folyamat lesz.
És hogy mit gondolnak a katonák arról, hogy a magyar kormány rendszeresen kritizálja Ukrajnát, hogy nem akarja eléggé a békét? A veteránok egyike sem kívánt semmit sem mondani a magyar kormány kapcsán, szerintük egy katonának messziről el kell kerülnie a politikát. Annál szívesebben beszéltek a magyar emberekről, akik akkora szeretettel fogadták őket az országban, hogy csak a legjobbakat tudták róluk elmondani. Valerij például a határon el is érzékenyült, mert amikor a magyar határőrök látták, hogy ukrán veteránokkal volt dolguk, nemcsak, hogy nagy tisztelettel fogadták őket, de azt követően, hogy végeztek az ellenőrzésükkel, végig tisztelegtek az elhaladó kocsijuk mellett. – Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar katonák is pontosan tudják, miről van szó. A politikát meg kell hagyni a politikusoknak.
A veteránok magyar útját a Kárpátaljai Önkéntesek nevű szervezet intézte segítve a lelki felépülésüket.
Olvasd tovább itt: hang.hu
