Nemrég ünnepeltük Nádja halálának negyedik évfordulóját. Évek óta harcolok a hivatalos szervekkel az igazságért, és nem tervezem, hogy feladom a küzdelmet. Egészen a végsőkig elmegyek, még ha ez nem is segít a sebem begyógyulásában.
Pusztai Emese tavaly nyáron először beszélt arról, milyen érzés édesanyának lenni egy öngyilkosságban elhunyt fiatal lány után. Megosztotta gyászának tapasztalatait, saját önvádját, lánya, Nádja tragikus halálát és a mögöttes okokat. Azóta sok minden történt, és a gyász mellett egy hosszú harc is elkezdődött: az igazság feltárásáért folytatott küzdelem.
Emese Nádja halálának negyedik évfordulója után is úgy érzi, hogy nem ismerheti meg teljesen, mi vezetett lánya öngyilkosságához. Az emlékezés mellett szeretné tudni, mi történt 17 éves lányával az ellátórendszerben, és mi történik ma azokkal a fiatalokkal, akik hasonló helyzetbe kerülnek.
Hivatalos levelezéseket folytat, figyeli a határidőket, elemzi az intézményi válaszokat, és próbálja megérteni, hogyan működik a gyermek- és serdülőpszichiátria a gyakorlatban. A tavalyi interjú óta egyértelművé vált számára, hogy mennyi minden kimondatlan maradt. Nemcsak az, hogy mi történt Nádjával, hanem az is, hogy milyen nehézségekbe ütközik az iratok beszerzése; sok adatkezelő nem tartja be a határidőket, és gyakran nem is válaszol, talán azért, hogy ne kelljen olyasmit leírniuk, amit később felelősségre vonhatnak.
Az utóbbi időszakban számos közérdekű adatigénylést nyújtott be. Kérdései a következő témákra vonatkoztak:
– A 14–18 és 19–25 évesek öngyilkossági statisztikái.
– A gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátás kapacitásai.
– A szakmai protokollok.
– A függőség kezelésének lehetőségei.
– A kormányzati lépések a fiatalok körében jelentkező öngyilkosság megelőzésére.
Minél több információt szerzek, annál világosabbá válik számomra, hogy ezek nem elszigetelt esetek, hanem súlyos, rendszerszintű problémák.
Forrás 24.hu
