A világ, valamint a nemes úr számára még ismeretlen, hogy újabb háború közeleg. A németek elűzik az állatokat, míg a szovjetek tárgyalásokat folytatnak, majd mindent, ami éghető, lángra lobbantanak, például zongorát és hintalovat, hogy a romokból kórházat alakítsanak ki. Az előbbiek eltávoznak, míg az utóbbiak berendezkednek. Az átalakulás jól nyomon követhető; a kertész később, több tucat elhasznált injekciós tűt húz ki a földből. Az eseményeket egy palack bor mellett tárgyalják a Sanyival.
A kertész Hamvas Bélától tudja, hogy hol járnak, míg Sanyi egyszerűen ebbe a világba született. Ki tudja, ki járt jobban? Sanyi kőbányászként dolgozott, pontosan tudja, mikor kell robbantani vagy fúrni. 1956-ban született, így emlékszik arra is, amikor a kastélyból közös bérlemény lett. A kertész ismerte ezt a helyzetet, hiszen Budapest egyik ilyen helyén nőtt fel, de fogalma sem volt arról, hogy falun is léteznek hasonló közösségek.
A falusi környezetben idegen embereket tereltek közös tető alá, ahol közös konyha és esetleg fürdőszoba volt. A magyarok, akik jellemzően „az én házam, az én váram” szellemében éltek, most egy másfajta életmódot kényszerültek megélni. Manapság a fiatalabb, tehetősebb magyarok inkább bérbe adják lakásukat, figyelmen kívül hagyva, hogy a bérlemény csupán lakóhely, nem otthon.
A kertész a jelenlegi helyzetét mostani szemszögből látja, nem abban a pillanatban, amikor Sanyival együtt boldog volt, hogy a romot megvehette, amihez újra állatok is köthetők lettek volna. Nem tudta, hogy a régi kertjét a bankok és mások hamarosan el fogják venni, s hogy vissza kell még járnia, hogy a macskákat etesse. Az a hely, ahol sírni fog, titkos marad, olyan, ahol senki sem látja.
Forrás mandiner.hu
