Nagyon sokat hallottunk arról a választások előtt a külföldre költözött magyaroktól, hogy kormányváltás – és/vagy rendszerváltás esetén – összepakolják a kinti életüket és azon nyomban jönnek is haza, ugyanis nem akartak ők külföldre menni, csak éppen az előző hatalom működésével nem tudtak azonosulni; támogatási rendszerében ők a peremre szorultak; egyszerűen nem tudtak megélni, vagy csak szimplán szerencsét szerettek volna próbálni. A választás másnapján aztán szárnyra kaptak olyan hírek, hogy családok pakolják össze az életüket és például Kanadából, két gyerekkel már számolják fel az addig felépítetteket és elindultak hazafelé.
Kíváncsiak voltunk, hogy olyan fiatalok, aki az elmúlt évtizedben úgy döntöttek, hogy nem szeretnek, tudnak, akarnak Magyarországon élni és dolgozni, hogyan élik meg ezeket a napokat – és hogyan élték meg mondjuk az elmúlt fél évet, amikor a tét magasabbra volt srófolva, mint az ezt megelőző választásoknál bármikor. Beszéltünk Nagy-Britanniába, Hollandiába, Ausztriába és Németországba költözött fiatalokkal – és „régebb óta fiatalokkal” is –, hogy mi a tervük ezután, milyen a hangulat most arrafelé, ahol ők élnek. Egyvalami közös bennük: mindenki boldog és várakozásokkal teli – viszont mindenki teljesen más okból.
Próbáltunk olyanokkal is beszélni, akik egyből pakoltak és jönnek haza Ausztriából, viszont ők – itt egy fiatal párról van szó – nem kívántak hosszabban nyilatkozni, egyszerűen annyit mondtak, hogy nagyon örülnek, jó előre felkészültek arra az eshetőségre, hogy kormányváltás lesz, és már másnap a felmondási papírokkal be is sétáltak a munkahelyeikre és elkezdődött a „hazacuccolás”. Nem várnak Kánaánt, de reményteliek és örülnek. Viszont beszéltünk olyanokkal is, akik már annyira berendezkedtek odakint, hogy esély sem mutatkozik a visszaköltözésre, de olyannal is, aki kivár és „óvatos duhaj” módjára megnézi, hogy mi sül ki az ígéretekből. Emellett olyanokkal is megvitattuk a történteket, akik már ugyan négy éve itthon vannak, de készen álltak arra, hogy „ha marad a Viktor, akkor én másnap leteszem ide a felmondásomat és irány vissza Deutschland”.
Maximum csak látogatóba
Kezdjük is mindjárt azzal a párral, akik 10 éve döntöttek arról, hogy Nagy-Britanniában folytatják az életüket, mert besokalltak attól, hogy Magyarországon minden nap csak „küzd az ember, de semmi látszata”, és nem tudtak egyről a kettőre jutni, nulla lehetőséget láttak, hiába dolgoztak mindketten.
Amit észrevettem és változtatott a hozzáállásomon, mióta nem otthon élünk az az, hogy a világ sokkal tágabb és sokkal elérhetőbb, mint amilyennek otthon tűnt
– fogalmazott egyikük. Hozzátette, hogy annak ellenére, hogy a politika miatt alakult ki ez a helyzet, az mégsem volt a top 3 indoka között, amiért a költözés mellett döntött. Viszont, amikor elhatározták magukat, akkor úgy indultak neki, hogy vissza már nem is akarnak jönni – nyilván látogatóba igen a barátokhoz és a családhoz –, ugyanis a „kormányok jönnek-mennek, de a világ nagyobb, mint néhány vármegye”.
A pár egyik tagja arra is kitért, hogy nem szoktak szavazni kintről, hiszen tartották magukat ahhoz, hogy ha nem itt élnek, akkor ne is szóljanak bele a magyarországi honfitársaik döntéseibe, viszont 2026-ban kivételt tettek a család és a barátok miatt. Legalábbis tettek volna, ugyanis csak egyiküknek jött össze a külföldről történő voksolás, mivel a „csodálatos DÁP és Ügyfélkapu+ rendszerekben négy hét és vagy száz próbálkozás sem volt elég a regisztrációhoz” – miközben a másikuknak elsőre sikerült ugyanaz.
Nagy-Britanniában kettejüknek mind egzisztenciálisan, mind financiálisan sikerült kialakítaniuk egy olyan életszínvonalat, amit „otthon talán évtizedek alatt sem sikerült volna”, viszont ezt nem a szerencsének tulajdonítják, hanem egész egyszerűen annak a szemléletnek, hogy ha ott van fejlődési lehetősége valakinek, akkor fejlődni is fog, hiszen „az embert megbecsülik”. „Az elmúlt 10 év megtanította, hogy az élet nem csak küzdés, beletörődés és felületes látszatkeltés” – fogalmazott kiemelve, hogy továbbra sem gondolkodnak azon, hogy hazajöjjenek. Maximum csak látogatóba.
Megszületett a remény
Egy másik fiatal hölgy, akit szintén már 9 éve él Nagy-Britanniában, arról számolt be, hogy miután lediplomázott, közgazdász diplomával Pécs körül szinte lehetetlen volt elhelyezkedni – legalábbis szakmán belül. Így szakmán kívül helyezkedett el, de ott is toxikus légkör fogadta, majd két évvel később megcsípett egy állást a szakmájában, de ott is olyan légkör volt, amit nem tudott elviselni. Így amikor a párkapcsolata is véget ért, úgy döntött, irány a nagyvilág, egész pontosan Anglia, hiszen hiába imádta a várost, a barátai már elköltöztek és se a munka, se a szerelem nem tartotta itthon. Egy évig tervezett kint maradni, azóta is ott van.
Bár az eleje döcögősen indult (raktári munka, közös albérlet, gyötrő honvágy), egy idő után az egész átfordult felszabadultságba és abba, hogy megtapasztalta, ahogy „kinyílik a világ”. Szembesült azzal, hogy létezik olyan munkahely is, ahol nem kifacsarni próbálják az embert, hanem támogatni és biztatni; hogy a „munka nem a szükséges rossz”, és aki akar és tehetséges, az tud fejlődni és előrelépni – nem mellékesen el tud menni nyaralni, mert futja rá.
A raktári munkát adminisztratív állásokra, majd azokat komolyabb pozíciókra cseréltem – step by step. Nem a kapcsolataim vittek előre, hanem a tudásom és a tapasztalataim
– mondta. Viszont hiába a nagyobb felelősség és a több pénz, most éppen egy „gyengébb” állás felé kacsintgat, hogy az önmegvalósítás is meglegyen, ne csak a pénz. Elmondása szerint az itthoni barátai ezt nem is értik igazán, de hát idehaza ez nem is megszokott lépés, hogy valaki a megélhetése elé helyezi a szakmai érdeklődését vagy az álmait és ennek „beáldoz egy zsíros állást”.
Arról is beszélt, hogy számtalanszor felmerült a hazaköltözés lehetősége, hiszen a család és a barátok egy része még mindig itt él, ráadásul imádja a magyar ételeket, a vidéket, a szokásokat és főleg azt, ahogy a magyarok szórakozni tudnak. „Mindig jó érzés elmenni egy hangulatos helyre iszogatni és beszélgetni vagy egy szabadtéri koncertre táncolni” – fogalmazott. Viszont az sem elhanyagolható másik oldalról, hogy az itthon maradt szeretteik – ugyanis a párjával él kint – sokat panaszkodnak (legyen akár a „rendszer”, akár a munkahely, akár az egyéb körülmények), ráadásul követték az előző kormány munkálkodását és látják, hogy „mennyi mindenki alól kihúzták a talajt: nyugdíjasok, devizahitelesek, őstermelők, vállalkozók, diákhitelesek”, ráadásul saját lakáshoz jutni sem egyszerű – még a támogatásokkal együtt sem.
Az emberek feszültebbek és sokkal erősebbek a társadalmi elvárások. Sokan azt érzik, hogy mindent meg kell tenniük a munkahelyük megtartásáért, mert nem lesz másik – és anno én is így éreztem
– fogalmazott. De ott van például az egészségügy, az oktatás, a közlekedés ügye, ami csak romlik, de felemlegette azokat a „manipulatív hazugságokat is”, amiket az előző kormány plakátokra tűzött és kampányolt vele. Éppen ezért neki – és párjának – eszük ágában sem volt hazajönni, de elmentek szavazni „hazaszeretetből és a szeretteink miatt”.
Viszont a kormányváltással megszületett a remény is bennük, hogy ezeken a területeken változások jönnek. Nem sietnék el a költözést, először látni szeretnék, hogy hová fut ki a történet. „Nagyobb esélye lenne, hogy hazaköltözzünk, ha az új kormány javít az oktatási-, egészségügyi-, munka- és egyéb körülményeken; helyreteszi a szólás- és sajtószabadságot, a demokráciát, a külpolitikai kapcsolatainkat; ha egész egyszerűen olyan értékrendszer szerint kormányoz, ami számunkra fontos” – emelte ki. Így tehát egyelőre nincs tervben a hazaköltözés nála/náluk sem, viszont ennek az esélye exponenciális javulhat, ha a kormány betartja, amiket ígért és változik a „légkör”. Csak ez minél hosszabb ideig tart, annál nehezebb lesz elengedni a kint felépített életet.
Minél hamarabb
Szintén a kivárásra játszik egy Hollandiában élő fiatal férfi is, aki két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy hátrahagyja Magyarországot és külföldön kezd új életet. Mivel nem szereti halogatni a dolgokat, ahogy megérett az ötlet – amely egyébként 2018 óta formálódott, tehát nem volt azért annyira hirtelen –, három héten belül már kint volt a szélmalmok és a fapapucsok országában. Amíg itthon volt, napi szinten foglalkozott a politikával és a közélettel, és részben ez is szerepet játszott a költözésében, hogy besokallt, ő sem bírta már a napi „nyomasztást és riogatást”, valamint azt sem, amikor egy munkahelyen „nettó 250 ezret versenyképes fizetésnek csúfoltak”.
Odakint két év alatt berendezkedett, megtalálta a számításait, lett munkája, autója, lakása, és jelenleg is maximálisan elégedett azzal, amit fel tudott építeni. Viszont azt sem tagadja, hogy iszonyatosan hiányzik neki Magyarország, a barátok, a család és minden, amit itt kellett hagynia, ugyanis mindig is nagyon szerette a hazáját, csak sajnos boldogulni nem tudott benne. Arról is beszélt, hogy a választás előtt direkt nem is követte már a közéleti eseményeket, mert annyira reménytelennek érezte a helyzetet, hogy inkább megpróbálta kivonni magát az egészből. Szavazni is pont emiatt nem ment el, mert azon a véleményen volt, hogy ha nem itt él, akkor milyen jogon szólna bele a magyarok sorsába – még ha ezzel akár a sajátja is összefonódhat a közeljövőben? A lakótársai viszont elmentek és behúzták az ikszet a kormányváltásra.
Mikor másnap a kollégái hajnalban mutogatták neki, hogy látta-e mi történt a választáson, saját bevallása szerint majdnem sírva fakadt. Arra számított, hogy ugyanaz történik, mint 2022-ben, így nem is követte figyelemmel a választás éjszakáját, másnap értesült csak arról, hogy kiütéssel nyert a Tisza párt.
Pont jöttem haza május elején anyák napjára, édesanyámmal a nappaliban, egymás vállára borulva zokogtunk örömünkben
– mesélte, majd, ha már itthon volt, akkor felment a Kossuth térre is május 9-én, hogy megünnepelje a rendszerváltást. „Amikor Oláh Ibolya előadta a Magyarországot, úgy bőgtem, mint egy kisgyerek” – vallotta be, hozzátéve, hogy valószínűleg itt bukott ki belőle az elmúlt évek frusztrációja, a felgyülemlett feszültség és az, hogy mennyire szereti a hazáját. Az „Idegen, földön, ha járok, Magyarország, velem az út is megfordul haza hozzád” résznél érezte, hogy itt nincs mese, haza kell jönnie.
Viszont ő is az óvatos duhajok társaságát erősíti, aki nem akarja még egyszer megégetni magát, ezért ő is kivár és megnézi, hogy a kkv-k támogatása merrefelé fordul majd a Magyar-kormány idején, ugyanis saját vállalkozást tervez, ha hazajön. Hogy ez mikor lesz, arra még nem tudott választ adni, viszont nagyon reméli, hogy minél hamarabb. Amikor kérdeztem, hogy milyen vállalkozásban gondolkodik, akkor a válasz az volt, hogy „valami olyasmiben, ahol tenni tudok ezért az országért. Ha csak egy keveset is, ha csak kicsiben is, de segíteni tudok ennek az országnak meggyógyulni”.
„Jó végre itthon lenni”
Végül jöjjön egy fiatal pár, akik 9 évet töltöttek Németországban, de egy egészségügyi probléma miatt hazakényszerültek pont a 2022-es választások után. „Megmondom őszintén, akkor nem érdekelt épp a politika, de már amúgy is érett a hazaköltözés, mert nagyon hiányzott minden, ami itt volt” – fogalmazott egyikük. Róluk tudni kell, hogy nagyon „hazajárósak” voltak a kintlét alatt is, minden egyes hosszú hétvégét vagy hosszabb szünetet megragadtak arra, hogy hazajöjjenek a barátokhoz.
Igazából a mentalitás teljesen más, azért maradtunk kint. Meg nyilván a pénz. Ott az emberek mosolyogva adják el a kenyeret, kedvesen viszik el a szemetet és nem úgy néznek rád, ha belépsz az ajtón, hogy »ez már megint minek jött ide«?
– mondta egyikük a kiköltözés és a maradás okait firtató kérdésekre. „Itt egy csípőprotézisre az egyik rokonomnak 2 év 7 hónapot mondtak várakozásra, odakint három héttel később megműtötték. Ez is a különbség” – egyszerűsítették le. Abban egyébként minden elköltözött honfitárs egyetért, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, mindenért meg kell dolgozni – csak ott van látszata és hozama a munkának, míg itthon sokan évek óta várnak nem egy előléptetésre, csak egy szimpla inflációkövető fizetésemelésre is.
Nem bánták meg a hazaköltözést, azóta nem akartak visszamenni, viszont egyikük úgy fogalmazott, hogy „én a munkahelyemen már jó előre elmondtam, hogy ha marad a Viktor, akkor én másnap leteszem ide a felmondásomat és irány vissza Deutschland”. Erre végül nem volt szükség, de természetesen ők sem gondolják, hogy innentől varázsütésre minden megváltozik. Egyszerűen bíznak abban, hogy amit a kormány mond, később azt is fogja tenni és hogy valóban az emberek érdekeit nézi majd – és amit eddig láttak, az tetszik nekik, bár „még nagyon az elején vagyunk”. Véleményük szerint ha a felét – „negyedét, elég a negyedét” – valóra váltja Magyar Péter a kampányban ígérteknek, már egy sokkal élhetőbb ország lehet a hazájuk.
25 évesek elmúltunk mindketten, gyerekünk még nincs – innentől kezdve az előző kormány semmilyen támogatást nem biztosított számunkra
– fogalmaztak, bár hozzátették, hogy ez nem is igazából róluk szól, hiszen ők megélnek, de sok hozzájuk hasonló ember van, akik nagyon nehezen jönnek ki a fizetésükből, és az előző -kormány nagyjából semmibe vette őket, milliókat. Éppen ezért azt is elmesélték például, hogy egy barátjukkal együtt – aki amúgy Belgiumban dolgozott évekig és onnan jött haza nemrég – több ismerősükhöz is elmentek a választás napján és elvitték őket szavazni. „Nem a Tiszára szavazni, hanem szavazni” – emelték ki, ugyanis meggyőződésük, hogy élni kell ezzel a joggal, ha már csak négyévente van lehetőség. És hogy mi változott az elmúlt egy hónapban?
„Jó végre itthon lenni” – fogalmaztak.
(Borítókép: Emberek a Tisza Párt eredményváró rendezvényén 2026. április 12-én. Fotó: Németh Kata / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
