Ez az érvelés két ponton is erősen problémás. Az első nyelvi-szemantikai: a »propagandista« kifejezés nem jogi kategória, hanem politikailag terhelt bélyeg. Nincs rá egzakt definíció, nincsenek hozzá objektív szakmai mércék. Ma az egyik oldal használja a másikra, holnap fordítva. Aki ma »propagandista«, az holnap »fontos közéleti véleményformálő« lehet – attól függően, ki mondja és milyen táborból. Minderre rengeteg példát találunk az elmúlt évek magyar sajtópolémiáiból. Ha egy szakmai szervezet erre a címkére építve kezd el különbséget tenni azok között, akikre szerinte vonatkozik a sajtószabadság, és azok között, akikre nem, azzal nem a szakmai minimumot védi, hanem politikai szűrőt alkalmaz.A második pont a kettős mérce. A bírósági indoklás – a MÚOSZ által is hivatkozott – kulcseleme, hogy a Bors nem kérte ki a Tisza Párt véleményét, nem mutatta be az érintett fél álláspontját. Ezt most hirtelen olyan alapvető szakmai hibának minősítik, amely egy lap terjesztésének megtiltását alapozza meg. Ez ugyanabban az országban történik, ahol nap mint nap jelennek meg »elvi alapú«, a téma több szempontból körbejárását meg sem próbáló kormánykritikus cikkek (a teljesség igénye nélkül érdemes kiemelni 444-et, a HVG-t és a Magyar Hangot), amelyek súlyos állításokat fogalmaznak meg kormányzati szereplőkről vagy intézkedésekről anélkül, hogy megpróbálnák megismerni az érintett minisztérium vagy politikus szempontjait. A MÚOSZ soha nem mondta ezekre, hogy »propaganda«, és hogy a sajtószabadság rájuk nem terjed ki, úgy tűnik az újságírói rang olyasmi, amit ők osztogatnak.Ha következetesek lennénk, akkor vagy azt mondanánk: minden publicisztika és kampányjellegű tartalom esetén követelmény a teljes, mindkét fél álláspontját részletesen bemutató körkérdezés – ekkor azonban a magyar közélet ismert orgánumainak jó része bajba kerülne –, vagy elfogadjuk, hogy a politikai vita természete olyan, amilyen: sarkos, időnként igazságtalan, nem mindig precíz. De azt nem tehetjük meg, hogy amikor a kormányoldalhoz közelebb álló lap bírál ellenzéki szereplőt, akkor hirtelen a »válasz hiánya« és a »megtévesztés« lesz a betiltás alapja, miközben máskor ugyanezt normális működésnek tekintjük.A MÚOSZ közleménye emellett gondosan hallgat egy fontos tényről: a Tisza Pártnak hónapok óta meg lett volna a lehetősége, hogy saját adó- és költségvetési programját részletesen, közérthetően és hitelesen bemutassa. Nem titok, hogy a párthoz köthető szereplők – köztük Tarr Zoltán, Dálnoki Áron és Ruszin-Szendi Romulusz – utaltak az adóterhek növelésére, ne is beszélve a régi baloldali közgazdasági nómenklatúra párt körül mozgó képviselőire. A gazdasági terveket meg sem kísérelte feltárni a kormánykritikus (és így a propagandavádak felett ab ovo álló) sajtó, ahogy ezt korábbi cikkünkben bemutattuk.Ebben a helyzetben legalább annyira beszélünk politikai vitáról – arról, hogy a választók mit gondolnak az adó- és jóléti ígéretek hitelességéről –, mint »totális hazugságokról«. A bíróság döntése így nem pusztán jogtechnikai aktus, hanem nagyon is valós beavatkozás a politikai versenybe. Nem egy lezárt, visszatekintő értékelésről van szó (ahol egy cikket utólag helyreigazításra köteleznek), hanem arról, hogy egy anyag előzetes cenzúra miatt nem juthat el az emberek postaládájába. A »rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedést kívánt« fordulat, amelyet a MÚOSZ is átvett, veszélyesen ismerős logika: mindig lesz olyan politikai szituáció, amelyet valaki rendkívülinek érez. Ha egyszer elfogadjuk, hogy egy ellenzéki párt és hozzá közel álló média »rendkívülinek« minősít valamely kormányközeli lapot, és ezért annak már nem jár a sajtószabadság védelme, akkor mi akadályozza meg, hogy holnap a másik oldal nevezze rendkívülinek az ellenzéki sajtó működését?
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
