Egy ilyen kolléga átlagos ügyeleti terheléssel a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2010-ben bruttó 338 ezer forintot, most 2,170 millió forintot kap. Ennyit lépett előre egy átlagos orvos Magyarországon. Lesz további emelés az ágazatban? Illetve hogyan lehet enyhíteni az orvosok és az ápolók közötti bérszakadék okozta feszültséget? A szakdolgozói bérrendezés legutóbb két lépcsőben zajlott, 2023-ban és 2024-ben, aminek az éves hatása a költségvetésre mintegy 240 milliárd forint. Amikor megkezdtük a kormányzást, 170 ezer volt egy teljes állású szakdolgozó bruttó fizetése, ma megközelíti a 800 ezret. Azért ez szemmel látható növekedés. Ami az orvosok és a szakdolgozók közti bérfeszültséget illeti: ugyanez a helyzet számos nyugati országban. Amikor a szakdolgozói béreket belőttük, a módszertanhoz megnéztünk öt OECD-országot – Franciaországot, Luxemburgot, Írországot, Dániát és Németországot –, ahol a nemzetgazdasági átlag és az orvosok átlagkeresete között ugyanakkora a különbség, mint Magyarországon. Itthon majdnem a négyszerese egy orvos átlagkeresete a nemzetgazdasági átlagnak, ezzel elsők vagyunk az unióban! Az ottani arányoknak megfelelő színvonalra állítottuk be az orvos-szakdolgozói bérarányt. A kormány elkötelezett a szakdolgozói bérszínvonal fenntartása, sőt fejlesztése mellett, már eddig is bőven az infláció felett emeltük a jövedelmüket. Ezt meg lehet próbálni eltagadni, de aki látja a számokat, tudja az igazságot. Ja, és 2016 óta kilencszer emeltünk! Jó, de ennyi elég? Minden normális ember úgy van a fizetésemeléssel, hogy jó, jó, de lehetne több is. Azon vagyok, hogy megint emelünk. A Nemzetgazdasági Minisztériummal elkezdtünk tárgyalni erről, s ha jók lesznek a makroszámok a második fél évben, megint lehet szakdolgozói béremelés. Az orvosi bérrendezés kapcsán meg azt tudom mondani, nem alapbért emelnék, mivel az kellőképpen magas; valamilyen teljesítményelemet kell belevinni a rendszerbe, s mellette meg kell emelni az ügyeleti óradíjat. Ez reális követelés a kamara részéről. Fotó: A Semmelweis Egyetem Facebook-oldalaVárólisták. Sokat lépett előre a kormány, de még mindig van olyan műtéttípus, ahol akár éveket kell várni a beavatkozásra. Hegedűs Zsolt, a Tisza egészségpolitikusa azt mondja, hogy 2027 végére hat hónap lesz a várakozási idő hat-hét év helyett. Egyrészt ez hazugság. Egy-egy kiugró eset van, amelyet ha bejelentenek, akkor megvizsgáljuk, hogy helyi munkaszervezési kérdésről van-e szó, ne adj’ isten bűncselekmény van a háttérben, mert mondjuk az orvos magánellátásba akarja kényszeríteni a beteget, és ezért irreálisan hosszú várakozási időt mond neki. Ha munkaszervezési kérdés, akkor az a fenntartó, illetve a megyei kórházigazgató feladata. Ha például az egyik kórházban irreálisan hosszú a várakozási idő, akkor szervezze át a beteget a másik kórházba, sőt akár másik vármegyei intézménybe. Már több mint négyezer ember élt ilyen lehetőséggel, Dunaújvárosban például 60 nap alatt van a várakozási idő a csípőprotézis-műtétre. A kormány célzott intézkedéseinek és az egészségügyi dolgozók kiváló teljesítményének köszönhetően jelentősen rövidültek a várólisták. A koronavírus-járvány után 26 olyan műtéti típus volt, ahol az átlagos várakozási idő 60 nap felett volt, most 3 ilyen van. A térdprotézishelyzettel még nem vagyok elégedett, mert ott az Európai Unió középmezőnyéhez tartozunk. De az sem igaz, amit szintén gyakran hangoztatnak, hogy az állam nem finanszíroz. Egyetlen kórházigazgató sem lett még számonkérve azért, hogy a várólista-köteles műtétből többet végzett el. Visszatérve: ha Hegedűs úr a saját kórházában nem tudja normálisan megszervezni az ellátást, az a helyi betegútmenedzsment felelőssége, annak kell ugyanis az intézmény várólistáját kézben tartania. Nem értem, hogy miért azzal „jóemberkedik”, hogy a saját munkáját nem végzi el normálisan. És azt mégis honnan veszik, hogy a Tisza magánbiztosítókat akar helyzetbe hozni? Meg kell hallgatni a szakértőiket! Túri Péter Kóka János SZDSZ-es tárcavezető miniszteri biztosa volt, Kincses Gyula a vizitdíj szellemi atyja, aki egyrészt elmondja, hogy a vizitdíj milyen jó volt, mert csomó embert távol tartott az ellátástól, de szerinte amúgy azt ne is hívjuk már vizitdíjnak, legyen inkább copayment, mert az trendibb. Agyrém! Emellett olyan ötletek hangzanak el, mint a baloldali kormányok alatt: nyissuk meg a piacot a magánbiztosítóknak, s majd ők versenyeznek a betegért. Hát a fenéket! Akad olyan állam, amely ezt meglépte, azóta is isszák a levét – például Szlovákia. A szlovénok is csak most jönnek vissza a vegyes finanszírozási rendszerből. Ez a formula egész egyszerűen nem működik, legalábbis ebben a régióban nem. Amíg mi vagyunk kormányon, társadalombiztosítás van, s így nem kell trükközni holmi kiegészítő biztosításokkal. A Tisza persze igyekszik eltagadni a csomagját, ami lehet, hogy csak egy kiszivárgott munkaanyag valamelyik sértődött emberüktől – mert ott bizony sok sértődött ember van –, de csak meg kell hallgatni mondjuk a már említett Kincses Gyulát, Túri Pétert vagy épp magát Hegedűs urat: valójában mind ugyanazt mondják, mint ami ott le van írva. Azt mondom, nem érdemes ekkora kockázatot vállalni! Lehet szidni a magyar egészségügyet, de mégiscsak igaz: a magyarok mindössze 1,4 százaléka mondja azt, hogy az elmúlt három évben nem kapott az állapotának megfelelő ellátást. Ez szinte példátlan, még a legfejlettebb OECD-országok körében is. Ehhez képest van az az érzet, amit a tudatipar állít elő, hogy a magyarok 22 százaléka nem kap megfelelő ellátást. A két mutató valójában kizárja egymást. A magán- és a közellátás kapcsán ugyanakkor az az általános vélekedés, hogy magánba az megy, akinek pénze van, akinek pedig nincs, az a rossz minőségű állami egészségügybe. A mi társadalombiztosítási szolidaritásra épülő rendszerünkben ez nem így van. A járóbeteg-ellátásban nagyjából az ellátási események 15 százalékát végzik magánban, 85 százalékát államiban. A fekvőbetegek esetében pedig óriási a különbség: ott 2 százalék alatt van a magánszektor részesedése. Tehát ha valakinek súlyos baja van, az csak az állami rendszerben bízhat, és mi ezt biztosítjuk. Fenntartjuk a szolidaritáson alapuló társadalombiztosítást, és fenntartjuk azt a kórházi hálózatot a lakossági mobilitásra tekintettel, amit egyébként tisztán liberális egészséggazdasági dogmák alapján fel kellene számolni – magyarul kórházakat kéne bezárni. Ezt sugallja az összes Tisza-közeli szakértő – de mi nem tesszük. Fotó: Földházi ÁrpádTavaly óta külön miniszterelnöki biztos felel azért, hogy javuljon az egészségügy reprezentációja, eközben továbbra is súlyos hiányosságok vannak a kórházak állapotában. Hogy lesz ebből jobb érzet? Kőnig Róbert hiánypótló munkát végez, a terepen dolgozó orvosként tudja elmondani, mi a helyzet. Vagyis pont azt mutatja be, ami a valóság. Nem tagadtuk sosem, ha van olyan kórházi épület, amely infrastrukturálisan felújításra szorul, de azt azért mellé kell tenni, hogy felújítottunk 91 kórházat és 54 szakrendelőt, továbbá építettünk 60 mentőállomást. Mindegy, hogy az egészségügyről, a vasútról vagy az oktatásról van szó, az ellenzék csak szlogenekkel dolgozik, s egyetlen célja van: a választópolgár érezze rosszul magát a bőrében! A kormányt lehet kritizálni, hiszen mi sem csináltunk mindent tökéletesen, de vallom: a fő csapásirányok rendben vannak. Vagyis az ország továbbra is előremegy, nem hátra. Van tehát a mi oldalunkon egy megbízható, biztonságot és kiszámítható jövőképet kínáló politikai közösség – mögöttünk egy vállalható kormányzati teljesítménnyel –, velünk szemben pedig egy olyan politikai erő, amely abban érdekelt, hogy te érezd a lehető legrosszabbul magad. E közül a két opció közül kell majd választani áprilisban.Nyitókép: Földházi Árpád
Olvasd tovább itt: mandiner.hu
