Magyar Péter nem találta meg a közös hangot a sajtóval, és a kapcsolatuk kezdetben nehezen indult, ami a későbbiekben sem változott. A jobboldali újságírókat „aljas, hazaáruló” személyeknek nevezte, akik nem saját meggyőződésük alapján írnak, hanem csak parancsra. A közmédia is irritálta számára, korábban már többször fenyegette a munkatársait. Péter dühét nemcsak a jobboldaliak, hanem a balliberális portálok is megérezték, melyek kezdetben nem hódoltak be neki. A sajtó bűne a szemében az volt, hogy nem azokat a kérdéseket tették fel, amelyeket ő várt, és olyanokra is válaszolnia kellett, amelyek összességében kellemetlenül érintették őt és a Tisza Pártot. Szerinte csak az érdemelte meg a „független” sajtó címét, aki kifejezte a támogatását, míg az, aki ezt nem tette, nem volt része a „sajtószabadságnak”. Magyar Péter a múltat idézi fel, és azok nyomdokait követi, akik a történelem süllyesztőjébe kerültek.
A történelmét vizsgálva látható, hogy sok olyan médium nem kapott teret, amelyek nem követték a párt vezérének instrukcióit. A jobboldali sajtónak nem volt köszönhető, hogy munkatársait folyamatosan megalázta. Szőllősi Györgyit például nyilvánosan megszégyenítette, míg Rónai Egon annyira felbosszantotta, hogy egy interjú közepén távozott. Később mégis meglátogatta a balos stúdiót, hogy megerősítse hatalmát. Magyar Péter előszeretettel támadta azokat, akik nem osztották nézeteit, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali médiáról volt szó, mindez pedig a propaganda és a rajongók megkülönböztetése köré épült. Akik viszont próbáltak kedvezni neki, gyakran nem tudták teljesíteni az elvárásait.
Forrás pestisracok.hu
