A kétharmad mítosza – a narratíva átalakulása
Tizenhat éven át a magyar politikai diskurzus egyik központi fogalma a „kétharmad” volt. Ez nem csupán egy parlamenti arányt jelentett, hanem politikai identitást és történelmi megbízást is. A kormánypártok győzelmei után gyakran elhangzott, hogy az ország kétharmada mögöttük áll. Az idő múlásával ez a kifejezés túlmutatott a számokon, és szimbólummá vált.
Most azonban egy közelmúltbeli közgyűlésen elhangzott egy mondat, amely új fényben tünteti fel ezt az évek óta kialakított narratívát: „soha nem volt igazi kétharmad”.
Ez a kijelentés elsőre meglepőnek tűnik, hiszen a Fidesz–KDNP több cikluson át alkotmányozó többséggel bírt az Országgyűlésben. Mandátumarány szempontjából tehát volt kétharmad. De a politikai diskurzusban a kétharmad sohasem csupán parlamenti szám volt. Sokan úgy értelmezték, mint társadalmi fölényt, azt sugallva, hogy az ország kétharmada aktívan és egységesen támogatja a kormányt.
A választási adatok viszont más eredményeket mutatnak. A listás szavazatok aránya egyetlen ciklusban sem érte el a 66 százalékot. A kétharmados parlamenti többséget a választási rendszer sajátosságai, az egyéni körzetek és a kompenzációs mechanizmus eredménye biztosította. Jogilag és intézményileg tehát létezett a kétharmad, de társadalmi arányként soha nem mutatott kétszer akkora támogatottságot, mint az ellenzék.
Érdekes tehát, hogy most maga a miniszterelnök relativizálja a „kétharmad” fogalmát. Az ilyen kijelentések nem spontán véletlenek. Senki sem módosítja egy hosszú távú politikai konstrukció alapkövét véletlenül. Ha mégis megtörténik, annak oka van.
Lehetséges, hogy ez egy narratívakorrekció. A kétharmad sokáig az erő, a stabilitás és a történelmi felhatalmazás jelképe volt. Most azonban a hangsúly mintha a küzdelemre és a politikai harcra, valamint a bizonytalanabb helyzetre helyeződne át. A „nem volt igazi kétharmad” kijelentés egyszerre csökkenti a túlzott magabiztosságot és készíti fel a táborát egy esetleg szorosabb politikai szituációra.
Ez lehet egy pszichológiai átállítás is. A hosszú ideje tartó dominancia hamis biztonságérzetet kelthet a választókban. Ha a vezető azt kommunikálja, hogy a támogatás soha nem volt abszolút, az sokkal inkább aktiválja a szimpatizánsokat, mint a fölény retorikája. A küzdelem mindig jobban mozgósít, mint a győzelem.
Van azonban egy másik értelmezési lehetőség is. A kétharmad évekig az ellenzéki kritikák fókuszában állt. A választási rendszer igazságosságát vitatók gyakran hivatkoztak arra, hogy a parlamenti arány nem tükrözi a társadalmi megoszlást. Ha most a miniszterelnök mondja ki, hogy nem volt „igazi” kétharmad, az tompíthatja ezt a kritikát és új keretet adhat a vitának.
A politika nem csupán számokkal foglalkozik, hanem azok interpretációjával is. Egy kifejezés, amely másfél évtizeden át identitás-formáló szerepet játszott, most új jelentést nyer. Nem a múlt matematikai tényeit változtatja meg, hanem a jövő kommunikációját készíti elő.
A kérdés már nem az, hogy létezett-e kétharmad. Sokkal inkább az, hogy miért hangzik el most a relativizálása. Amikor egy politikai vezető újradefiniálja rendszerének egyik alappillérét, az ritkán a múltról szól; inkább a jövőre utal.
Forrás kormanyvaltas.hu
