Talán az egyik legnehezebb feladat az önmagunknak való megbocsátás. Míg mások hibáit könnyebben elengedjük, a saját bűneink és döntéseink terhe sokáig ránk nehezedik. Gyakran úgy érezzük, hogy ha elengedjük ezeket a terheket, elveszítjük identitásunk részeit. Pedig, ha képesek vagyunk túllépni a múlton, lehetőségünk nyílik új, értékes tapasztalatokat szerezni.
A feltámadás fogalma nem csupán a húsvét szent időszaka, hanem egyfajta napi gyakorlati életmóddá kell, hogy váljon. Minden nap apró döntéseket hozunk: a harag helyett a megértést választjuk, a múlt mintázatai helyett pedig új megoldások keresésére törekszünk. Az a hit, hogy nem vagyunk végleg azok, akik tegnap voltunk, segít minket a fejlődésben. Ebben a dinamikus változásban pedig felfedezhetjük, hogy van valami állandó, mint például egy iránytű, amely mindig a fény felé terel minket, még akkor is, ha sokszor eltévedünk.
A kórházban, ahol fiam megszületik, megéljük az apaság örömét is, találkozva régi barátainkkal, akikkel közösen örülhetünk sorsunk alakulásának. Az együtt töltött idő és a közös élmények segítenek abban, hogy közösen nézzünk szembe az élet kihívásaival. Mindenki hoz a saját múltjából gyászt és feltámadást, és bár az élet néha nehéz, együtt könnyebb bírni mindezt.
Miközben az autizmussal élő fiam népzenét tanul, törekszünk arra is, hogy a kisebbik gyermekemmel közösen énekeljünk egy jövőbeli együttlét alkalmával. A történetünk folytatódik, élet és élet között, ahol a közös élményeket megélve gazdagíthatjuk egymás életét.
Forrás mandiner.hu
