Ha a társadalom döntéseket hoz, a felelősség elmosódik. Amikor mindenki véleményezi a helyzetet, senki nem érzi a saját választásának súlyát. A közösség inkább egy történetet keres, egy narratívát, mintsem mélyreható elemzést. Az alapvetően átélhető történetekhez jól meghatározott szerepek szükségesek, ezért a népítélet korlátoz és nem tágítja a látókört. Nem a pontos eseményekre kíváncsi, hanem arra, ki melyik táborba tartozik. A tömeg torzít, akárcsak a hatalom, de eltérő módon: míg a hatalom szűkíti a perspektívát, a tömeg egyszerűsíti a világot.
A modern politikai rendszerek ezért folyamatosan próbálnak egyensúlyt találni e feszültségkezelésben. A kérdés az, hogy miként lehet a népakaratot képviselni anélkül, hogy a szakmai tudást háttérbe szorítanák. Ennek érdekében kialakult egyfajta működési struktúra: a választások tükrözik a nép akaratát, miközben a szakértők és intézmények biztosítják a szükséges tudást, a független szervek pedig a kontroll szerepét töltik be. A képviseleti rendszer segít tompítani a hirtelen jövő tömegreakciókat, de ez a dinamikus egyensúly állandó billegésben van.
Amennyiben a népakarat dominál, a gondolkodás leegyszerűsödik, és előtérbe kerül a rövidlátás. Ha viszont a szakértelem kerül túlsúlyba, bizalmi válság lép fel. A demokrácia tehát nem az igazság érvényesülésének rendszere, hanem a hibák kontrollálásának mechanizmusa. Nem azért működik, mert mindig helyes választ ad, hanem mert megakadályozza, hogy bármelyik fél, legyen az a tömeg vagy a szakértők, tévedhetetlennek higgye magát.
A demokrácia ezzel egy tökéletlenségre épülő rendszer, amely az elérhetetlen igazságra törekszik. A valódi pillanatok igazságából képes egy élhető folyamatos valóságot kialakítani.
Forrás mandiner.hu
