Csizmadia Ervin: Orbán Viktor a korszellem ellen dolgozik.

Csizmadia Ervin lapunknak adott interjújában kijelentette:

• „A legnagyobb különbség a 2010-es évek első fele és 2024-26 között, hogy ez utóbbi időszakban a Fidesz már egyáltalán nem tudta fenntartani azt a bizalmi tőkét, amely kormányzása elején még megvolt neki.”
• „Az égbekiáltó hiba Magyarország nemzetközi helyzetének kormánypárti kezelése. Annak egyre erőteljesebb hangoztatása, hogy az Európai Unió nemhogy nem szövetséges, hanem szinte már ellenség.”
• A Tisza Párt egy „bizalmi vonaton” ült, miközben „a Fidesz közönsége egyre inkább azt látta, hogy az ellenfél vonata nagyon száguld, az övék meg csak poroszkál. Bizalmi viszonyokat megfordítani egy kampányban szinte lehetetlen.”
• „Ha jól látom, az új kormány előbb szeretné elvégezni az elszámoltatást, és utána fogna hozzá a nemzeti egység valamiféle kidolgozásához. Ez azonban óriási társadalmi indulatokat vihet a rendszerbe.”
• „Hárompártrendszerről a magyar történelemben nem tudok. Az általános képlet az volt mindig, hogy van egy hosszú ideig kormányzó párt, és vele szemben egy sokpárti ellenzék.”

Meglepte a választási eredmény?

Természetesen igen. Mivel én nem közvéleménykutató vagyok, és csak a nyilvánosságból értesültem a két oldal közötti számháborúból, magam is úgy voltam, mint sokan: a bemondott kormánypárti számokat figyelve azt hittem jobban állnak. Utólag persze már könnyű lenne okosnak lenni, és azt mondani: bizonyos jelekből lehetett volna látni, hogy az olló valóban jócskán szétnyílt a kampányban – és nem a kormánypárt javára.

Mi működött tizenhat évig a Fidesz kormányzásában és kampányaiban, ami az elmúlt időszakban hiányzott?

Az elején a Fidesz-kormányzás azért működött, mert a 2004-2009/2010 közötti baloldali-liberális kormányzás – a „Gyurcsány-korszak” – után a választók valami nagyon mást vártak, és a Fidesznek nagy adag bizalmi tőkéje volt. Az Őszöd-szindróma nagyon megrázta a magyar politikát és a közvéleményt is, az emberek alig várták, hogy annak vége legyen. Emlékezzünk vissza: Gyurcsány 2006 és 2009 között amolyan „béna kacsa” kormányzást folytatott, esélye se volt, hogy jól jöjjön ki belőle, viszont szó sincs arról, hogy az utána következő Fidesz-éra egységes lett volna. Már 2015-16-ban, a Simicska-ügy jócskán amortizálta a kormánypártot, de azt még sikerült valahogy reparálni. Simicskából nem lett néptribun, de arra ez az epizód rámutatott, hogy a Fideszen belül nagyon is vannak törésvonalak. Végső soron azonban az a legnagyobb különbség a 2010-es évek első fele és 2024-26 között, hogy ez utóbbi időszakban a Fidesz már egyáltalán nem tudta fenntartani azt a bizalmi tőkét, amely kormányzása elején még megvolt neki.

A kegyelmi ügy volt a fordulópont?

A kegyelmi ügy formális értelemben kétségkívül óriási fordulópont. Mégpedig a következményei miatt. Egyrészt a Fidesz két vezető hölgypolitikusának lemondása, másfelől Magyar Péter megjelenése miatt. Ilyen hatalmas változásokat a 2010-2024 közötti ellenzék nem tudott előidézni, de azért a 2024. februári eseményeket én ma már új megvilágításban látom. Nem csak arról van ugyanis szó, hogy elkülönítjük a régi ellenzéket attól az újtól, amely 2024 tavaszán, Tisza Pártként megjelent, hanem arról is szó van, hogy az ellenzéki politika rengeteg kísérletezés és elvetélt akciózás után mégiscsak kihordott magából valamit, ami 2026-ra a Fidesz-rendszer bukásához vezetett. Lehet, hogy ha nincs annyi ellenzéki próbálkozás és annyi kudarc, nem jött volna az az eredmény, amit mindannyian látunk.

A kegyelmi ügy és Magyar Péter felbukkanása után még lett volna esélye megfordítani az április 12-i eredményhez vezető tendenciát a Fidesznek?

Elvben természetesen lett volna, de ehhez az kellett volna, hogy a kormánypárt az első perctől kezdve valódi ellenfelet lásson a kihívóban. Nem azt látott, hanem egy morálisan vállalhatatlan embert. A kormánypárt álláspontja az volt, hogy egy olyan ember, aki lehallgatta a feleségét, az erkölcsileg alkalmatlan politikusi szerepre. S miután megvolt ez az alapvetés, sokáig így is viszonyultak Magyar Péterhez. Azt nem vették észre, hogy az általuk felállított „jó-rossz” képlet és a magyar társadalom egy jelentős része által ugyancsak felállított „jó-rossz” képlet egyáltalán nem esik egybe. A Fidesz képletében Magyar Péter volt a „rossz”, a magyar társadalom által felállított képletben viszont a Fidesz. S ettől kezdve az volt a kérdés, hogy melyik táborban lesznek többen. Láttuk, hogy itt nagyon meglepő fölénnyel nyert az ellenzéki tábor. A Fidesz értelmezését a társadalom többsége nem fogadta el. 2010-ben, vagy akár még utána is jó néhány évig a Fidesz értelmezése meggyőzte a társadalmi többséget. 2026-ban erre a Fidesznek már nem volt esélye.

Hibázott a kampányban a Fidesz?

Attól tartok, hogy a kicsi hibától az égbekiáltóig minden volt, de egy párt akkor is győzhet, ha kicsi és égbekiáltó hibákat is elkövet. A döntő az, hogy ezek a hibák mennyire lesznek egy kritikai közbeszéd tárgyai. 2024 előtt is már kezdtek azzá válni, de még nem megrendítő módon. Mondok két példát. Az egyik szerintem égbekiáltó, a másik talán kisebb hiba. S mindkettő azért nagyult fel, mert volt egy olyan hangos társadalmi réteg, amely ezt a nap 24 órájában bírálat tárgyává tette. Az égbekiáltó hiba Magyarország nemzetközi helyzetének kormánypárti kezelése. Annak egyre erőteljesebb hangoztatása, hogy az Európai Unió nemhogy nem szövetséges, hanem szinte már ellenség. Ez kolosszális hiba, és elidegenítette még a saját oldal atlantista orientációjú híveit is, hát még a Tisza híveit. Bármiként is gondolta a kormány a külpolitikát, idáig nem szabadott volna feszíteni a húrt.

Mondom a látszólag kisebb horderejű, de mégis rendkívül rosszul elülő példát. A példa az, hogy a magyar kormány a családok kormánya. Rendben, legyen a családok kormánya, de ne csak a családoké. A magyar társadalomban nagyon sokfajta létezésforma ismert. Ha a kormány nem zárja el a kommunikációt a hagyományos családon kívül élők felé, sokkal jobban járt volna, és nem fordítja maga ellen a társadalomnak ezt a részét. Sokkal finomabb, szofisztikáltabb megközelítéssel a családpolitikát befogadóvá, nem pedig kizáróvá lehetett volna tenni anélkül, hogy a kormány feladja a család fontosságába vetett hitét.

Milyen jövő állhat a Fidesz előtt?

A Fidesz most azt az utat járja be – teszem hozzá: az összes többi régi párttal együtt –, amit például a korabeli olasz pártok bejártak, amikor Silvio Berlusconi az 1990-es évek elején felbukkant. Az egyik tipikus eset ugyanis, hogy a teljes pártpolitikai paletta bezuhan, amikor megjelenik egy rendkívül vonzónak tűnő új szereplő. Kicsit furcsa lehet persze Magyar Pétert és Berlusconit összevetni, de a lényeg mégis az, hogy Berlusconi is bedarált szinte mindenkit, az akkori olasz közvélemény hősként, a korrupció felszámolójaként, a magatehetetlen olasz politika megmentőjeként ünnepelte őt. A Fidesz esete tehát túlmutat saját magán, és arról szól, hogy jött egy új szereplő, aki önmagán kívül mindenki mást képes volt eltakarítani. Tegyük hozzá, hogy ez az „eltakarításos” korszak a Fidesszel kezdődött, hiszen ő voltaképpen megkezdte az MSZP eltakarítását azzal, hogy a baloldali párt helyére lépett, átvette az MSZP által alkalmazott módszereket, beágyazódott vidéken, stb. Gyurcsány is próbálkozott eltakarítással, hiszen ő már bő tíz évvel ezelőtt beszélt arról, hogy semmi szükség ennyi ellenzéki pártra. De ő gyenge volt ahhoz, hogy felszámolja az ellenzék többi pártját. Ami a Fidesz jövőjét illeti, számos opció van, mégpedig azért, mert a Fidesz jövőjét nem csak az dönti el, hogy miképpen vesz részt a parlamenti politikában, illetve, hogy Orbán Viktor a parlamenten kívül mire jut, hanem az, hogy a kormányra kerülő Tisza Párt milyen teljesítményt nyújt. A Tisza párt következő nagy tesztje ugyanis a kormányzás.

„Orbán Viktor ott került hátrányba, hogy már nem a korszellem nyelvén beszélt”

Hogyan lett sikeresebb a Tisza Párt körülbelül két év alatt, mint a korábbi ellenzéki pártok tizenhat év alatt?

Szerintem három oknak köszönhetően. Az első ok a kormánypárt elbizonytalanodása, bizalmi tőkéjének látványos apadása, de erről már beszéltünk. A második ok a korszellem megváltozása. Az elmúlt néhány évben a magyar politikai közélet nagyon feltűnően amerikanizálódott. Arra gondolok, hogy sokkal erősebb lett az a felfogás, hogy az egyes embereknek alulról indulva is van esélyük nemcsak a saját életük, de akár országos ügyek befolyásolására. A Fidesz kormányzásának nagy részét ilyenfajta emberi aktivitások nem jellemezték; ebben az időszakban az emberek várták-lesték, hogy a kormány miképpen formálja az életüket. Ez az említett amerikanizálódás a Joe Biden-érában kezdődött, és abban mutatható ki, hogy az Egyesült Államok felülbírálta azt a korábbi álláspontját, hogy a demokráciaexport intenzitását csökkenteni kell. Nézetem szerint – és most nem is annyira pénzügyi, mint inkább szellemi dolgokról beszélek – ez nagy változás volt már a 2020-as évek elején, s már Márki-Zay idejében is láthatóvá vált. De akkor még csak a körvonalai mutatkoztak, igazából az utóbbi években vált ez a változás látványossá, és itt jön a harmadik szempont: a korábbi ellenzék nem tudott egyszemélyi vezetőt találni magának. Gyurcsány nem tudott azzá válni, más ellenzéki vezetők pedig nem is mutatkoztak. Magyar Péter egy „személyiség-vákuumba” lépett be, és nagyon gyorsan kiderült róla, hogy az új korszellem nyelvén beszél, amit a korszellemet képviselő fiatal nemzedékek könnyen értenek. Orbán Viktor ott került hátrányba, hogy már nem a korszellem nyelvén beszélt.

Miért nem jelentett hitelességi deficitet az ellenzéki közegben az, hogy Magyar Péter a Fideszből érkezett?

Azért nem, mert a korszellem szempontjából ez másodlagos. De mondok még valamit. A magyar politikatörténet felől nézve is az. Először is – a kádárizmust leszámítva – (a rendszerváltozás előtt) Magyarországon mindig jobboldali kormányok voltak. A dualizmus idején a kormánypárt – amely szabadelvűnek nevezte magát – jobboldali párt volt. A Horthy-korszak kormánypártja keresztény-nemzeti és természetesen jobboldali volt. Közös a két korszakban, hogy a baloldal – talán egy esetet leszámítva – nemigen tudott labdába rúgni. Ebből az is következik, hogy a mozgások a jobboldalon belül történtek. Két példát mondok: az egyik Tisza István és Széll Kálmán esete. Amikor Tisza először lett miniszterelnök, az elődje, Széll Kálmán kilépett a pártból. Áruló lett volna Széll? Dehogy! Csak teljesen mást gondolt a követendő politikáról, mint Tisza: Vagy ott van Bethlen István és Gömbös Gyula esete. Bethlen bukása után nem sokkal Gömbös lesz a magyar miniszterelnök, elvben ugyanabból a pártból. De Gömbös kinevezése után egy-két évvel Bethlen kilép a kormánypártból. Mit akarok ezekkel a példákkal mondani? Azt, hogy egy nagy kormánypárt nagyon tagolt képződmény. A Fidesz nagy tette, de egyben veszélyes iránya az volt, hogy ezeket a belső villongásokat nem engedte intézményesülni. Úgy tűnt évtizedekig, hogy mindenki mindennel egyetért. Hát kiderült, hogy nem. Az újdonság az, hogy itt nem egy közismert politikus kiválása zilálta tovább a kormánypártot, hanem egy kezdetben ismeretlen ember idézett elő egy addig ismeretlen helyzetet.

Miben volt jobb, hatékonyabb a Tisza kampánya, mint a Fideszé?

Abban, hogy ők egy „bizalmi vonaton” ültek, míg a Fidesz közönsége egyre inkább azt látta, hogy az ellenfél vonata nagyon száguld, az övék meg csak poroszkál. Bizalmi viszonyokat megfordítani egy kampányban szinte lehetetlen. Ahogy elnézem, a Fidesz elemzői és politikusai most egyik okként azt nevezik meg, hogy csak a saját közönségükhöz szóltak. Én fentebb mondtam két példát, hogyan lehetett volna nem csak a sajátjaikhoz szólni, az egyik a kül-, a másik a családpolitika, de rengeteg más példát is lehetne említeni. A Fidesz teljesen lemondott arról, amit akár a futballban úgy hívnak: a meglepetés ereje. Olyan taktika kell, ami meglepi az ellenfelet, aki nem arra készült, amit játszunk. A Fidesz azonban nem tudott meglepőt húzni.

Egyben tartható a Tisza Párt rendkívül heterogén szavazótábora?

Minden nagy párt szavazótábora heterogén. A korai MDF-ben is voltak népiek, nemzeti liberálisok és kereszténydemokraták. Lett is ebből épp elég probléma. A Fidesz problémáját az okozza, hogy atlantista is volt, polgári is volt, kereszténydemokrata is lett, népi plebejus is, aztán illiberális. Sok irányzat vegyül itt, és a bizalmi tőke megkopásával csökken a belső kohézió. A Tisza Párt kohézióját ebből a tapasztalatból kiindulva nem eszmei kérdések adják. Ők egy korszakot akartak megszüntetni és a helyére állítani egy újat. Beszéltem már Berlusconiról. De mondhatunk más példákat is, amikor egy párt szinte a semmiből jön elő és néhány hónapos létezés után választást nyer. Volt ilyen Bulgáriában, Csehországban, Szlovákiában. Az ok hasonló ott, mint nálunk: az embereknek elegük van az ottani pártokból. Aztán jön a kormányzás, és kiderül, a heterogén közösség hogyan képes együtt maradni. Ennek kiderítésére minimum fél évre van szükség.

Mik a legnagyobb lehetőségek és veszélyek, amelyek most Magyar Péter előtt sorakoznak?

A legnagyobb lehetőség a kétharmad, viszont a legnagyobb kihívás, hogy az elszámoltatás és a „szeretetország” együttes metszetében hogyan lehet ezt a kétharmadot alkalmazni. Ha jól látom, az új kormány előbb szeretné elvégezni az elszámoltatást, és utána fogna hozzá a nemzeti egység valamiféle kidolgozásához. Ez azonban óriási társadalmi indulatokat vihet a rendszerbe. A kampányban igazából csak a kihívó párt részéről láttunk indulatokat, a Fidesz elég halk volt. A legnagyobb veszély, ha egy kettős és egyre felfokozottabb indulattömeg uralja majd a politikát. Csak bizakodhatunk, hogy ez nem így lesz, és a társadalmi megbékélésre irányuló lépéseknek egy megtervezett és elfogadott rendje lesz.

„Hárompártrendszerről a magyar történelemben nem tudok”

Mit mond a szakirodalom a domináns párt hanyatlásáról? Mennyire illeszthető össze ezzel az, amit Magyarországon láttunk?

Erről kérdésről részben már beszéltem. A domináns pártok nem a semmiből jönnek és főleg nem mindenütt jönnek. Nyugat-Európában ritkán vannak, de még ennél is érdekesebb, hogy az 1990 utáni Kelet-Közép-Európában is igazából csak nálunk lettek. Ennek történeti okai is vannak, ahogy ezt elég bőségesen bemutattuk az Uralkodó párt című könyvünkben. Azt is leírtuk, hogy szinte minden esetben akkor buktak meg ezek a pártok, amikor valami nagy nemzetközi átrendeződés volt. Fent erre is kitértem: az amerikai politika – még ha Biden után újra Trump is jött – nagyon erősen újraformálta a dolgokat a 2020-as években, s ennek nagyon is van köze a Fidesz bukásához.

Az „uralkodó párt” tizenhat év után veszített, ráadásul a győztes szintén rögtön kétharmados parlamenti többséget kapott, miközben harmadik szereplőként, a Tiszánál és a Fidesznél jelentősen kisebb frakcióval a Mi Hazánk lépte át az 5 százalékos küszöböt. Hagyományos baloldali párt nincs az új Országgyűlésben. A magyar politikatörténetben láttunk már hasonló felállást?

Hárompártrendszerről a magyar történelemben nem tudok. Az általános képlet az volt mindig, hogy van egy hosszú ideig kormányzó párt, és vele szemben egy sokpárti ellenzék. Utaltam rá, hogy egyszer megbukott a nagy kormánypárt 1905-ben, de utána egy többpárti ellenzéki koalíció jött, hogy utána megint a régi kormánypárt térjen vissza. Ilyen felosztás, hogy van egy óriáspárt, van egy középpárt, és van egy kis párt, korábban soha nem volt, ez tehát történelmi újítás nálunk.

Van visszaút a hatalomba az „uralkodó pártnak” egy vereség után?

1905-ös bukása után Tisza István Szabadelvű Pártja a szó szoros értelmében megszűnt s egészen 1910-ig nem létezett. 1910-ben – már új néven – viszont megint Tiszáék jöttek. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy most is valami ilyesmi történik majd, de előfordulhat olyan helyzet, amikor egy párt régi neve már nagyobb taszító erő, mint ha új névvel próbálkozna.

(Borítókép: Csizmadia Ervin 2026. április 30-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)