Orbán volt minisztere súlyos vádakat emelt a luxizásról.

A Tisza Párt földindulásszerű győzelme után Bóka János most egészen más politikai helyzetben ül le interjút adni, mint néhány hónappal korábban. Volt európai uniós ügyekért felelős miniszterként az Orbán-kormány egyik legfontosabb brüsszeli tárgyalója volt, most egyszerű országgyűlési képviselőként próbál választ találni arra, hogyan olvashatta félre a Fidesz ilyen súlyosan az ország politikai állapotát. Az interjúban beszélt

• a választási vereség sokkjáról,
• a jobboldal hitelességi válságáról,
• Fidesz-brand sérüléséről,
• a szakértői kormányzás illúziójáról,
• és arról is, milyen politikai árat fizethet az új kormány az uniós pénzek gyors hazahozataláért.
• A beszélgetés egyik legerősebb része azonban az arrogáns luxizás politikai következményeiről szól.

Arról, hogy mekkora kárt okozott a jobboldalnak, amikor a választók egy része már nem kormányzati teljesítményt, hanem Porschékat, közpénzből felépült vagyonokat, kivagyiságot és mértéktelenséget látott maga előtt. Bóka János nem nevesít, de kimondta: a politikai közösségnek szembe kell néznie a korrupciós vádakkal, a jogellenes ügyeknek jogi és politikai következménye kell legyen, és aki egy politikai közösséghez tartozik, annak tudnia kell, hogy a saját életvitele az egész közösségre visszaéghet.

„Egymillió választót nem láttunk” – a Fidesz hitelességi válsága a vereség után

A Fideszben hosszú éveken át azt hangoztatták, hogy önök értik az országot és érzik a magyar emberek érzéseit. Ehhez képest most arról beszél, hogy teljesen félreolvasták a politikai valóságot. Hogyan fordulhatott elő, hogy egy ennyire professzionálisra épített politikai gépezet egyszerűen nem vette észre, hogy milliós választói tömeg fordul el tőle?

A választási vereségünk és annak a mértéke személyesen is meglepett. Talán ezért is nehéz ezt feldolgozni, és őszintén szólva még most sem vagyok ennek a folyamatnak a végén. Az benne volt a levegőben, hogy szoros eredmény lehet, és az én fejemben az is ott volt, hogy ha az utolsó hetek mozgósítása nem sikerül, akkor akár egy szűk vereség is benne lehet a történetben. De ilyen mértékű vereségre sem politikailag, sem érzelmileg nem voltam felkészülve. És szerintem éppen ez mutatja meg a probléma mélységét.

A saját szavazóbázisunk méretét és szerkezetét nagyjából láttuk. A Tisza Párt esetében viszont volt egy körülbelül egymilliós választói közösség, amit egyszerűen nem érzékeltünk. És itt nemcsak azokról a fiatalokról beszélek, akik életükben először szavaztak, főleg a nagyvárosokban, hanem olyan vidéki szavazókról is, akiknek a motivációit sem értettük igazán. Nem láttuk, honnan jönnek, nem láttuk, mi mozgatja őket, és nem értettük meg időben, miért a Tiszát választják.

Pedig gyakorlatilag a teljes politikai infrastruktúrát uralták, Európában csak álmodoznak a pártok olyan erőforrásokról, amelyeknek a birtokában voltak.

Igen, de ettől még ez a helyzet. Amíg ezt a valóságmegértési képességet nem tudjuk helyreállítani, addig nem lehet értelmes politikai stratégiát építeni a következő ciklusra sem. Ez a munka most zajlik a Fideszben, a politikai közösségünkben és személyesen mindannyiunkban is. És azt gondolom, hogy mire eljutunk a június 13-i kongresszusig, addigra már képesek leszünk értelmesen beszélni arról, mi vezetett ide, és arról is, hogyan tud továbbmenni ez a politikai közösség.

Két héttel a választások előtt az kérdeztem Gulyás Gergelytől, felelőssége van-e abban, hogy a Fidesz elvesztette az értelmiséget, de a volt kancelláriai miniszter határozottan állította, hogy nem vesztették el. Ehhez képest ma ott tartanak, hogy az értelmiség gyakorlatilag teljesen elfordult önöktől, a fiatalok pedig tömegesen szavaztak a Tiszára. És közben kívülről nézve semmi sem változik: ugyanazok az arcok, ugyanaz a nyelv, ugyanazok a panelek. Nem az a valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen elvesztette a hitelességét?

Szerintem itt két külön problémáról beszélünk, amelyek erősen összefüggenek egymással. Az egyik a hitelességi probléma, a másik a tartalmi probléma. A hitelességi probléma ott kezdődik, hogy függetlenül attól, igazak-e az állításaink vagy sem, relevánsak-e vagy sem, az a világ, amit a választók elé rajzolunk, számukra egyszerűen hiteltelenné vagy irrelevánssá válik. Az az érzésük, hogy annak nincs kapcsolódási pontja a saját életükkel. És ez különösen igaz a fiatalokra. A modern kommunikációs térben már nem úgy működik az információfogyasztás, hogy valaki öt-hat különböző helyről tájékozódik, ellenőrzi az állításokat, összeveti az információkat, majd kialakítja a saját álláspontját. Az emberek ma hiteles személyeket, hiteles platformokat és hiteles közösségeket keresnek. És amit onnan hallanak, azt fogadják el valóságként.

A választás eredménye mindenképpen azt mutatja, hogy az a politikai univerzum, amit mi felépítettünk, összességében sokat veszített a hitelességéből. És ez független attól, hogy egy-egy konkrét állításnak mennyi volt a valóságtartalma vagy a relevanciája. Ezt a hitelességet kell most újra felépíteni. És szerintem ez nem központi kommunikációs trükkökkel fog megtörténni, hanem alulról, kisebb közösségekből kiindulva. Meg kell találni azokat a témákat és ügyeket, ahol tudunk valóban fontosat, érdekeset és relevánsat mondani. És ezekből lehet újra felépíteni egy olyan politikai világot, amely egészében is hiteles.

Ugyanazok az arcok fogják helyreállítani ezt a hitelességet?

Nyilván ennek van személyi dimenziója is. Olyan embereket, olyan közösségeket és olyan platformokat kell építeni, amelyek hitelesek. És olyan politikai tartalmat kell létrehozni, ami valós és releváns. Én egyébként nem látok különbséget abból a szempontból, hogy értelmiségieknek vagy nem értelmiségieknek kommunikálunk. A valóság és a hitelesség szerintem nem osztható ketté. Különböző nyelven lehet beszélni különböző közösségekhez, de ha nincs mögötte valódi tartalom és valódi hitelesség, akkor teljesen mindegy, milyen technikával próbálják azt eladni.

Nem lehet, hogy önök túl racionálisnak látják a politikát? Mintha  most is  abból indulnának ki, hogy az emberek programokat vagy objektív valóságokat mérlegelnek. Miközben ma inkább narratívák és identitások csapnak össze. Az nyer, aki erősebb kontextust épít maga köré, vagy  a másik kontextusát hatékonyan rombolja, és nem feltétlenül az, akinek „igaza van”.

Szerintem ideális esetben a narratíva és a kontextus is valamilyen valós tapasztalatból és politikai tartalomból épül fel. De abban egyetértek, hogy az elmúlt választás valóban két nagy narratíva ütközése volt. Az egyik narratíva arról szólt, hogy az elmúlt 16 év egy kudarc, egy zsákutca volt, ezért változásra van szükség, és a változás automatikusan jobb életet fog hozni az embereknek. A másik narratíva – a mi narratívánk – arról szólt, hogy veszélyek korát éljük. Hogy a változás nemcsak lehetőség, hanem kockázat is. És ilyenkor nem biztos, hogy érdemes kísérletezni, mert annak akár nagyon súlyos következményei is lehetnek az országra és az emberek egzisztenciájára nézve. És ebből a két narratívából a választók egyértelműen az elsőt fogadták el hitelesebbnek.

Vagyis a félelemkampány most már nem működött.

Azt azért látni kell, hogy a mi narratívánk mögött ott állt az elmúlt 16 év teljes kormányzati valósága. Bármit mondtunk, azt a választók ezen a tapasztalaton keresztül értelmezték. Az ellenfél narratívája mögött viszont nem állt kormányzati teljesítmény vagy politikai valóság. Az ő történetük mögött is ugyanaz a 16 éves Fidesz-kormányzás állt referenciapontként, csak ők ennek az ellenkezőjét ígérték. Ezért az ő narratívájuknak nem kellett találkoznia azzal, hogy valójában mit akarnak majd csinálni kormányon. Ez azonban most meg fog változni. Akármilyen hosszú lesz a mézeshetek időszaka, és akármennyire próbál majd a Tisza-kormány továbbra is kampányüzemmódban politizálni, előbb-utóbb döntéseket kell hozniuk. Ezeknek a döntéseknek pedig következményeik lesznek. És innentől kezdve az ő narratívájuk mögött már nem a mi politikai valóságunk áll majd, hanem a sajátjuk.

„A politikai közösség egészére visszaütött” – Fidesz hitelességi válságáról és a luxizás áráról

A Fidesz „valósága” sem objektívebb, mint a Tiszáé vagy bárki másé.  Korábban még azt mondta a Fidesz: „hallgass a szívedre”. Most azt mondta: „hallgass az eszedre”. Ön pedig folyamatosan a „valóságról” beszél. De nem az történik inkább, hogy a politikában minden oldal ugyanazt a valóságot próbálja másképp értelmezni?

Én ezt filozófiai értelemben értem, és részben még egyet is tudok érteni vele. Nyilván a politikában mindig vannak értelmezési keretek, narratívák, különböző nézőpontok. Ugyanazt a helyzetet különböző politikai közösségek máshonnan nézik. De szerintem van egy pont, ahol a politikai narratíva elkerülhetetlenül találkozik a hétköznapi tapasztalattal…

Hát az önök narratívája egyáltalán nem találkozott a hétköznapi tapasztalattal.

Ha megengedi, akkor befejezem a mondatomat. Tehát az emberek végül nem elméleti konstrukciók alapján döntenek, hanem abból, hogy mit élnek meg a saját életükben. És ha egy politikai közösség narratívája tartósan elszakad attól, amit az emberek a saját valóságuknak éreznek, akkor előbb-utóbb elveszíti a hitelességét. Szerintem most részben ez történt velünk is. De ezzel azt is mondom, hogy az ő narratívaépítésüket nem korlátozta semmilyen saját kormányzati tapasztalat vagy abból fakadó személyes élmény. És ez nagyon nagy különbség. Abban teljesen egyetértek önnel, hogy ma, a virtuális valóságok és párhuzamos narratívák korszakában a politikai történetépítésnek sokkal kevesebb korlátja van, mint korábban volt. De azért mégsem teljesen korlátlan. És szerintem ezek a korlátok a Tisza-kormányzás alatt fokozatosan egyre erősebben fognak megjelenni.

Ugyanakkor közben a Tisza már elérte azt, hogy a korrupciót rendszerszintű problémaként ráégette a Fidesz nevére. És innentől teljesen mindegy, hogy a Tisza kormányon mennyire lesz sikeres vagy sikertelen, ez a politikai stigma ott marad önökön. Mit lehet ezzel kezdeni egyáltalán?

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ebben van igazság. A Tisza narratívaépítésében a rendszerszerű korrupció vádja meghatározó szerepet kapott, és ezt sikeresen ráégették a kormányzó pártszövetségre. Ez a kampányban is komoly tehertétel volt számunkra, és szerintem a következő időszakban is az marad. Sőt, azt gondolom, hogy ennek a folyamatnak még csak az elején vagyunk. A Tisza számára az elkövetkező fél-egy év egyik legfontosabb politikai terméke éppen ez lesz. És ez politikailag azért is hatékony, mert alkalmas arra, hogy a kormányzás első időszakának várható nehézségeiről elvigye a fókuszt.

Csakhogy ettől még a kérdés ugyanaz marad: ha a Fideszre ráégett a korrupció képe, akkor erre mi a politikai válasz?

Nem akarom megkerülni a kérdést. Szerintem a Fidesz politikai közösségének ezekkel a vádakkal szembe kell néznie. És ezt úgy mondom, hogy formálisan nem vagyok Fidesz-párttag, de politikailag nyilvánvalóan ehhez a közösséghez tartozom, ezzel vállalok közösséget és szolidaritást.

A Fidesz feladata most az, hogy annak a politikai közösségnek a képviseletét és megszervezését lássa el, amely továbbra is mögötte áll. Ez a politikai közösség létezik, érték, és szerintem még bővülhet is. A kérdés az, hogy mi a leghatékonyabb politikai forma és eszköz ennek a közösségnek a képviseletére. És én abban bízom, hogy erre a jövőben is a Fidesz lesz képes.

Hadd legyek most még direktebb. Vannak a Fideszben olyan politikusok – önt is ide sorolnám, de Gulyás Gergelyt, Navracsics Tibort is például, akik évekig dolgoztak napi 16-18 órában, úgy, hogy még a korrupció árnyéka sem vetült rájuk. Önöket hajnalban hívták Brüsszelbe, családot, magánéletet toltak háttérbe a kormányzás miatt. És közben könnyen lehet, hogy végül olyan emberek miatt bukták el a választást, akik Porsche-val villogtak az Andrássy úton, vagy akik olyan arroganciával és pökhendiséggel éltek a nyilvánosság előtt a közpénzből szerzett vagyonaikból, hogy az már a saját táboruk számára is vállalhatatlanná vált.  Egy cseppet se haragszik rájuk?

A kérdés első része szerintem az, hogy mit gondolunk általában a nagy vagyonról és annak nyilvános megjelenéséről. Ezzel kezdeném, de nem akarom megkerülni a kérdést. Szerintem annak, akinek jelentős vagyona van, az elsődleges kötelessége az, hogy ezt a vagyont jogszerűen szerezze meg, és a jogi kötelezettségeinek maradéktalanul tegyen eleget, akár a transzparencia, akár a közteherviselés szempontjából. Ha ezzel kapcsolatban probléma van, és ez bizonyítható, akkor annak természetesen jogi következményei kell hogy legyenek. A második szint szerintem morális kérdés.

És van egy harmadik szint is: az ízlés és a mértéktartás kérdése. Én azt gondolom, hogy aki aktívan részt vesz a közéletben, attól elvárható egyfajta visszafogottság és mértékletesség abban is, hogyan bánik a vagyonával a nyilvánosság előtt. Persze ez részben ízlésbeli kérdés. De amikor valaki egy politikai közösséget is megjelenít, akkor onnantól már nem kizárólag magánemberként létezik. Amit mond, amit tesz, ahogy él, az visszahat arra a politikai közösségre is, amelyet képvisel vagy támogat. És szerintem ezt sokan nem értették meg időben. 

És igen, egy politikai közösségnek szerintem képesnek kell lennie arra is, hogy bizonyos normákat kikényszerítsen a saját szereplőivel szemben. Mert minden ilyen magatartás végső soron a közösség egészét erősíti vagy gyengíti.

Akkor ez a kikényszerítés nem sikerült, de ezt két évvel ezelőtt is elmondtam volna Önnek.

A választási eredmény is azt mutatja, hogy ebben nem voltunk elég hatékonyak.

Pedig ezek az emberek, akiknekPorsche-gyűjteményük volt az önök munkájának köszönhetik azokat a lehetőségeket, amiket kaptak az üzleti élettől.

Nézze, én személyesen senkivel szemben nem kívánok semmilyen konkrét kritikai megjegyzést tenni. Én azt mondom, hogy a politikai közösségünknek képesnek kell lennie meggyőzni a politikai közösségünket támogató, vagy ahhoz kapcsolódó embereket arról, hogy mindaz, amit mondanak vagy tesznek, a politikai közösségünk egészére tud jó vagy rossz fényt vetni, és ennek megfelelően lényegesen szigorúbb elvárásoknak kell megfelelni.

„A politika nem szabadságharc a valósággal szemben”

Térjünk vissza Fideszhez, mint brand kérdéshez. A világ legjobb üdítőjét is tönkre lehet tenni egyetlen fotóval, ha az emberek elhiszik, hogy patkányok mászkálnak a gyárban. Lehet, hogy nem is igaz, viszont a brand szempontjából már teljesen mindegy. Nem ugyanez történt a Fidesszel is? Hogy egy pont után már nem számított, mit teljesített a kormány, hanem az, hogy milyen kép égett bele az emberek fejébe?

Abban egyetértek, hogy minden brandnek vannak bizonyos alapvető minőségi követelményei. És ha egy brand ez alá a szint alá esik, akkor onnantól kezdve minden brandingtevékenységtől függetlenül menthetetlenné válhat. De azért a politikai és fogyasztói viselkedés ennél összetettebb. Ha megnézzük például a kólapiacot: a vakteszteken nagyon gyakran nem azok a termékek nyernek, amelyekből végül a legtöbbet vásárolják az emberek. A fogyasztói döntés nem pusztán „objektív minőségi” kérdés.

Vagyis attól még, hogy a Fidesz-brand megsérült, nem biztos, hogy politikailag végzetesen megsérült.

Pontosan. Azt ma még szerintem nem lehet megmondani, hogy a Fidesz mint politikai brand alkalmas lesz-e arra, hogy a jövőben is a leghatékonyabban képviselje azt a patrióta és konzervatív politikai közösséget, amely mögötte áll. Erre szerintem másfél-két év múlva lehet majd értelmes választ adni. Most még túl közel vagyunk a vereséghez és a politikai átrendeződéshez.

Nem tartanak attól, hogy a Tisza hosszú távon kiszorítja a Fideszt a saját pozíciójából a jobbközép, nemzeti-konzervatív térből?

Én ezt nem így, hanem inkább egy olyan folyamatként látom, ami nagyon hasonlít ahhoz, ami Lengyelországban történt a pártrendszer átalakulásakor. Ott is kialakult egy nagy gyűjtőpárt, amely a jobbközéptől egészen a baloldalig próbál lefedni különböző politikai közösségeket és világnézeteket. Emellett pedig megmaradt egy konzervatív és patrióta politikai tér is. És Lengyelországban ez működőképes modellnek bizonyult: kialakult egyfajta politikai váltógazdálkodás. Volt, hogy az egyik oldal nyerte a parlamenti választást, a másik pedig az elnökválasztást. Én nem látom reménytelennek a patrióta és konzervatív politikai közösség jövőjét Magyarországon sem.

A Tisza most egyszerre próbál liberális, technokrata, nemzeti és rendszerellenes lenni. Egyelőre működik. A kérdés az, hogy ezt az egyensúlyt fenn tudják-e tartani hosszú távon. Mert jelenleg kommunikációban és szimbolikában ez valóban működik. De ehhez kellett egy nagyon erős Fidesz-ellenes hangulat és a kormányváltás közös akarata is. Ez az összetartó erő azonban idővel gyengülni fog. Közben pedig a kormányzásból fakadó belső konfliktusok egyre erősebbek lesznek. Ezért szerintem a következő évek pártrendszerét nemcsak az fogja meghatározni, hogy a Tisza Párt mennyire próbálja hermetikusan lezárni a jobbközép teret a Fidesz előtt, hanem az is, hogy baloldali, liberális és zöld oldalról megjelennek-e új politikai kezdeményezések, amelyek azt mondják majd: bizonyos társadalmi csoportokat ők hitelesebben tudnak képviselni, mint a Tisza.

Ha megnézem az új Tisza-kormány néhány miniszterét, mondjuk Kármán Andrást vagy Kapitány Istvánt, akkor nem ideológusokat látok, hanem technokrata, feladatorientált embereket. És lehet, hogy a választók valójában nem is ideológiai fordulatot akartak, hanem egyszerűen azt, hogy újra szakemberek vezessék az országot.

Ezzel csak részben értek egyet. Mert szerintem a kormányzás minden körülmények között politikai tevékenység. Olyan, hogy „szakértői kormányzás”, önmagában nem létezik. Politikai döntéseket lehet szakértő módon végrehajtani, és lehet dilettáns módon végrehajtani. Nyilván nagyon fontos, hogy egy miniszter értse azt a területet, amelyért felel, mert ez nagyban növeli annak az esélyét, hogy a döntések szakmailag jól lesznek végrehajtva. De ettől maga a döntés még politikai döntés marad.

Mondok egy konkrét példát. Ha egy párt egyik héten bemutat egy oktatási miniszterjelöltet, akinek a szakértelmét senki nem vitatja, és akinek van egy világos elképzelése arról, milyen irányba kellene vinni az oktatást, majd egy hét múlva kineveznek valaki mást, aki szintén szakmailag felkészült, de teljesen más elképzelése van az oktatásról, akkor felmerül a kérdés: van-e egyáltalán politikai víziója ennek a közösségnek? Mert attól még, hogy valaki szakember, az oktatást lehet egyik irányba is fejleszteni, meg másik irányba is. Mindkettőt lehet szakmailag korrekt módon csinálni. A kérdés az, hogy melyik irányt választják. És ez már politikai döntés.

Értem, de szerintem a választók most ennél prózaibb dolgot akartak: hogy működjön az állam. Hogy legyen vécépapír az iskolában, működjön a kórház, legyen normális viszony az Európai Unióval.

Ebben van igazság. Valóban vannak olyan kérdések, amelyeknél létezik egyfajta minimumelvárás az állammal szemben. Például az energiaellátásnál. Aki ma Magyarországon azt gondolja, hogy egyik napról a másikra le lehet válni az orosz olajról, az szerintem nem nézi reálisan az ország adottságait. És ilyen értelemben valóban vannak technokrata, működtetési feladatok, amelyeket bármelyik kormánynak el kell látnia. De még ezek mögött is politikai döntések vannak. Az is politikai döntés, hogy milyen nemzetközi kapcsolatrendszert építünk, hogyan tárgyalunk az Európai Unióval, milyen mozgásteret akarunk kialakítani az ország számára. Tehát én nem választanám ennyire szét a technokrata működtetést és a politikát. Inkább azt mondanám, vannak olyan alapvető állami funkciók, amelyeknél az emberek joggal várják el a professzionális működést. De attól még, hogy ezek működnek, a mögöttük lévő stratégiai irány továbbra is politikai kérdés marad.

De akkor nem azt állítja tulajdonképpen, hogy a Fidesz egyik legnagyobb hibája az volt az elmúlt években, hogy már nem a realitás határain belül politizált, hanem politikai akarattal próbálta felülírni a gazdasági és társadalmi tényeket? Hogy túl sok lett a „szabadságharc”, és túl kevés a józan helyzetfelismerés?

Ha ezt a saját nyelvemre fordítom le, akkor azt mondanám, hogy vannak objektív determinációk, amelyek alól Magyarország sem tudja kivonni magát. És ha a kijelentése arra irányul, hogy nem jó politika a valósággal vagy ezekkel a determinációkkal szemben szabadságharcot folytatni, akkor ezzel teljes mértékben egyetértek. Ugyanez igaz a szakpolitikákra is. Vannak bizonyos szakmai alapok és szakmai keretek, amelyekben létezik egyfajta szakértői konszenzus. Ezekkel szemben sem érdemes politikai szabadságharcot folytatni. A politika végső soron a lehetséges művészete. Az pedig, hogy mi lehetséges és mi nem, nem pusztán akarat vagy voluntarizmus kérdése, hanem helyes valóságértékelésé. És szerintem az a jó politikus, aki a rendelkezésre álló lehetőségek teljes mezőjét képes bejátszani, de nem akarja letagadni a pálya szélét.

Zárásként beszéljünk arról a kérdésről, ami talán a legjobban mutatja, mennyire megváltozott Magyarország helyzete Európában. A Tisza egyik legfontosabb kampányígérete az volt, hogy hazahozza az uniós pénzeket, és Brüsszelben ma láthatóan sokkal nagyobb a politikai hajlandóság az együttműködésre az új kormánnyal, mint az Orbán-kormánnyal volt az utolsó években. Hogy látja ezt a kérdést?

Azt gondolom, hogy az uniós források ügyében az új magyar kormány és az európai intézmények között viszonylag gyorsan megszületik majd a politikai megállapodás. Egyszerű az alaphelyzet: az új magyar kormány ezeket a forrásokat minél gyorsabban és minél teljesebb körben haza akarja hozni, az európai intézmények pedig ezeket a forrásokat minél gyorsabban és minél teljesebb körben rendelkezésre akarják bocsátani az új kormány számára. Ez a politikai szándékegység az előző kormány és az európai intézmények között az utolsó időszakban már valóban nem létezett.

Azért ebben az Orbán–kormánynak is volt szerepe.

Én ezt ennél összetettebben látom. Azt nem vitatom, hogy az európai intézmények és a magyar kormány viszonya az elmúlt években jelentősen megromlott. De a kérdés számomra mindig az volt: helyes-e az, hogy politikai vagy személyes konfliktusok kihatnak az uniós forrásokhoz való hozzáférésre? Mert szerintem az uniós pénzekhez való hozzáférést objektív feltételeknek kellene meghatározniuk, nem politikai szimpátiáknak vagy politikai együttműködési hajlandóságnak. Az én álláspontom az, hogy onnantól kezdve, hogy az Európai Bizottság – részben tagállami támogatással – úgy döntött: az uniós forrásokhoz való hozzáférés politikailag is feltételessé tehető, attól kezdve ezek a pénzek szükségszerűen politikai játszmák részévé váltak.

De az Európai Bizottság álláspontja szerint Magyarország nem teljesítette a feltételeket.

A helyzet ennél árnyaltabb. A Bizottság hivatalos értékelése szerint a 27 úgynevezett szupermérföldkőből Magyarország 22-t teljes körűen teljesített. Öt esetben maradt vita arról, hogy a teljesítés megfelelő-e vagy sem. Tehát nem arról volt szó, hogy Magyarország semmit nem tett az uniós források érdekében. Hanem arról, hogy volt néhány vitatott pont, és ehhez képest született az a politikai döntés, hogy a felfüggesztést mégis teljes mértékben fenntartják. Én ugyanakkor azt gondolom, hogy az új kormány azokat a lépéseket, amelyeket Brüsszel explicit vagy implicit módon elvár, viszonylag gyorsan meg fogja tenni.

Vagyis ön szerint a Tisza gyorsabban fog megegyezni Brüsszellel, csak ennek politikai ára lesz.

Igen. És a valódi kérdés az lesz, hogy ezért mekkora politikai árat hajlandó megfizetni az új kormány. Mert vannak olyan lépések, amelyeket valószínűleg egyébként is megtennének. Ilyen például az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, ami hivatalosan nem feltétele az uniós pénzeknek, de politikai értelemben nyilvánvaló elvárásként jelenik meg Brüsszel részéről. És vannak olyan elvárások is, amelyeket valószínűleg az új kormány sem szívesen teljesítene. A kérdés az lesz, hogy mennyi mozgástere marad egy olyan helyzetben, amikor a saját politikai legitimációját részben arra építette fel, hogy gyorsan hazahozza az uniós forrásokat.

(Borítókép: Bóka János a miniszteri átadás-átvétel napján 2026. május 14-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)