Fock Jenő 1916. május 17-én született egy kispesti munkáscsaládban. Géplakatos apja, aki tagja volt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalásáért nyolchavi fogságot szenvedett, majd 1940-ben 14 hónapi börtönre ítélték.
Fegyház kommunista szervezkedésért
A magyar gazdaságpolitika későbbi irányítója nem nevezhető túlképzettnek, hiszen mindössze 4 elemit és 4 polgárit végzett, amit 17 éves korában egy műszerész segédlevéllel tudott megtoldani. Önéletrajzának végzettségi rovata 1947-ben 6 hónapos pártiskolával, 1954-ben a Gazdasági és Műszaki Akadémia oklevelével bővült. Utóbbi oktatási intézményt a kortársak találóan gyorstalpaló „Vörös Akadémiának” hívták.
Apjához hasonlóan őt is beszippantotta a politika: belépett az MSZDP-be, a KIMSZ-be és a KMP-be, de tagja lett a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségének is.
1939-ben behívták katonai szolgálatra, és hogy érezze a törődést, kommunista szervezkedésért háromévi fegyházra ítélték. Büntetését 1940 és 1943 között a szegedi Csillag börtönben és különböző katonai büntetőintézetekben töltötte. Szabadulása után újra behívták a hadseregbe, ahol árkászként frontszolgálatot teljesített. 1944 őszén megszökött alakulatától, és a szovjet csapatok bevonulásáig Budapesten bujdosott.
„Felvetett hibáit igyekszik kimagyarázni”
A második világháború végén előtte is kinyílt a kommunista pártkáderek gyorsliftjének ajtaja. Alighogy átvette a Magyar Kommunista Párt tagkönyvét, máris rábízták a kőbányai szervezet titkári teendőit.1945 nyarán már az MKP Nagy-Budapesti Bizottsága végrehajtó bizottságának és titkárságának tagja, később a Budapesti Pártbizottság szervezési osztályvezető-helyettese.
1947 végén irányváltás történt a karrierjében, a gazdasági szférába helyezték.
Előbb a Nehézipari Központ munkatársa, 1949 júniusától a Nehézipari Minisztérium Gépipari Főosztályának vezetője. 1950 tavaszán Gerő Ernő a minisztérium államtitkárának javasolta ugyan, de az MDP titkársága azért nem támogatta a kinevezését, mert szerintük elhanyagolta a műszaki önképzését, és azt is a szemére vetették, hogy „a kritikát nehezen bírja, a felvetett hibáit igyekszik kimagyarázni, sértődős és érzékeny”.
Semmit sem szabad a nevén nevezni
Az 1956-os forradalom leverése után rögvest csatlakozott a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárthoz (MSZMP), november 11-én tagja lett az Ideiglenes Központi Bizottságnak. 1957-től a Központi Bizottság gazdaságpolitikai titkára, a Politikai Bizottság tagja. 1961-től a Minisztertanács elnökhelyettese, 1967. április 14-től 1975. május 15-ig elnöke.
Több mint nyolc évig volt kormányfő.
Fehér Lajossal és Nyers Rezsővel együtt irányította a gazdasági reform kidolgozását, amely a tervutasítás szerepének csökkentését, a vállalati önállóság és a nyereségérdekeltség növelését, rugalmasabb ár- és bérrendszer, valamint a háztáji gazdaságok kialakítását célozta.
Ennek érdekében igyekezett taktikusan lavírozni a párt reformista és a keményvonalas szárnya között. Hamar rájött arra, hogy Kádárék ódzkodnak minden, a szovjet elvtársak által kényesnek tartott kérdésnek még csak a felvetésétől is. Ezért vetették el a reform elnevezést, és mondtak le az új alkotmány megalkotásáról is. Ahogy Kilényi Géza jogászprofesszor megfogalmazta: a legfontosabb játékszabály úgy szólt, hogy semmit sem szabad a nevén nevezni. A gazdasági reformból így lett új gazdasági mechanizmus, az új alkotmányból pedig alkotmánymódosítás.
Kisebbségben saját kormányában
Az új gazdasági mechanizmus így is kiverte a biztosítékot. A magyar kísérletet rossz szemmel, gyanakodva figyelték a „testvéri országokban” – Berlintől Bukarestig, Szófiától Moszkváig.
1972-ben Brezsnyevvel tárgyaltam. Két órán át faggatott: milyen is a mi reformunk? És közben agyba-főbe dicsérte a rendszerünket, a módszereinket. Másoktól azonban visszahallottam: telve van bizalmatlansággal, gyanakvással. Ezt azután a mi Politikai Bizottságunk több tagja előtt is hangoztatta. Volt, aki engem személy szerint védett, de végül mindenki előtt egyértelművé lett: olyan erős a nyomás, hogy a reformot be kell fejeznünk
– emlékezett vissza a történtekre Fock Jenő, aki már 1973 októberében felajánlotta lemondását a kormány éléről, de – ahogy megfogalmazta – „az utóvédharcok idején még illett a helyén kínlódni, verekedni”. Sokszor még a saját kormányában is kisebbségben maradt:
Emlékszem, már akkor felvetettem a differenciált bérezés szükségességét. Leszavaztak. Azt mondták: a dolgozó nem tehet róla, hol dolgozik, az azonos nómenklatúrába tartozók ugyanannyit kell, hogy keressenek mindenhol. Sok megaláztatás ért azokban a hónapokban. A taktikai hosszabbítás mindössze másfél évig tartott, de nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Én a felszabadulás előtt három évet ültem a szegedi Csillag börtönben, de azt jobban bírtam, mint ezt a másfél évet.
Kádár eleget tett a moszkvai ukáznak, miközben igyekezett elvarrni a szálakat: Aczél György kulturális ügyekért felelős KB-titkárból miniszterelnök-helyettes, Nyers szintén távozva a pártvezetésből a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója lett, Tímár Mátyást és Fehér Lajost nyugdíjazták, Fock Jenőt pedig Lázár György váltotta a miniszterelnöki székben.
Eközben különös öngyilkossági hullám is végigsöpört a reformisták között. Péter Györgyöt, a KSH elnökét egy érmecsempészési ügybe keverték, és szívproblémái miatt kórházban tartották fogva, ahol holtan találták. Erdélyi Károly, az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője, azaz a magyar külpolitika első számú irányítója főbe lőtte magát. Három búcsúleveléből egyet Kádárnak címzett. Önkezével vetett véget életének Tömpe András is. A spanyol polgárháborús veterán, szovjet mesterkém, az MSZMP KB volt osztályvezetője már az 1968-as csehszlovákiai bevonulással sem értett egyet. Sokan idesorolják a reformisták vezéralakjának, Vályi Péternek, a Minisztertanács elnökhelyettesének különös halálesetét is.
Kádár gyakran benyitott hozzá
Fock nem került süllyesztőbe. Jóllehet nyugdíjazták, de még öt évig a Politikai Bizottság tagja maradt, KB-tagságát és egy kisebb szobát a Fehér Házban az MSZMP megszűnéséig megőrizte. Kádár szokásos, ebéd utáni pihenőjét követő körsétájakor néha hozzá is benyitott:
Ilyenkor jobbára gazdasági kérdésekről beszélgettünk, ami neki nem volt erős oldala. A korábbi években, még a miniszterelnökségem alatt mindig ő nyaggatott a külföldi adósság évi 40-50 millió dolláros növekedése miatt. (1973-ban adósságállományunk nem érte el az egymilliárd dollárt.) Később viszont én kezdtem mondogatni, hogy ne higgyen azoknak a tanácsadóknak, akik kizárólag a cserearány romlásával akarják magyarázni a növekvő bajokat. Az alapvető hibát a magyar gazdaság elavult szerkezetében kell keresnie – mondtam neki többször –, ez pedig a reformok 1973-beli leállításának a következménye. Ezen aztán többnyire összevitatkoztunk.
A korábban szenvedélyes vadász hírében álló politikus a rendszerváltozást követő években elvonultan élt budapesti otthonában, ahol 85 éves korában, 2001. május 22-én hunyt el.
(Borítókép: Fock Jenő miniszterelnök beszédet mond a magyar Országgyűlés megnyitóján 1968. október 18-án. Fotó: Ferenc Vigovszki / Getty Images)
Olvasd tovább itt: index.hu
