Egy idős hölgy megtorpan a Flórián téri zebra mellett, és egy darabig csak nézi a fehér kartonlapot. Aztán odalép a férfihoz, aki tartja, és hagyja, hogy az megölelje. A lámpánál araszoló autósok közül néhányan dudálnak egyet – nem türelmetlenül, inkább biztatásképp. A hölgy már továbbindult, de a zebra közepén még visszafordul.
A pillanat azért is szúr szemet, mert minden más körülötte ennek az ellenkezője. A Flórián tér reggelente nem a gyengédség helyszíne. A betongyűrűben buszok fékeznek, a szélvédők mögött kávé előtti, szürke arcok merednek maguk elé, a kormányokon ideges ujjak dobolnak, és mindenki gépiesen darál ugyanabba az irányba, a belváros felé. Ebbe a képbe áll bele egy férfi egy darab kartonpapírral. A neve Farkas Csaba Zoltán, és néhány hete ő Óbuda egyik legismertebb ismeretlenje.
A történet egy óbudai Facebook-csoportban kapott szárnyra május 21-én, miután egy helyi lakos arról írt, hetek óta lát néhány embert a Flórián téri zebránál, akik reggelente kézzel írott táblákkal állnak ki a munkába igyekvőkhöz. A bejegyzés aztán pillanatok alatt elszabadult. Mára negyvenezer reakciónál tart, az óbudai csoport adminja szerint pedig már 1,2 millióan látták.
Hihetetlen, mert ez azt jelenti, hogy nagyjából minden tizedik magyar tudja, ki vagyok
– mondja némileg megdöbbenve.
A tábla mögött
Hogy megértsem, mit keres valaki önként a reggeli csúcsforgalom kellős közepén egy kartonpapírral, odaléptem hozzá reggel, hogy megkérdezzem. Zoltán egyből a kezembe nyomta az új feliratát, amelyen az állt, hogy „Itt vagy, ez elég”, magának pedig a már jól bejáratott „Köszi, hogy felkeltél!” feliratút tartotta meg. Szerinte ugyanis ki kell próbálni, mert máskülönben nem lehet megérteni az érzést, amit a reggeli üzenetek adnak.
Íme, itt vagyok, mint „spontán táblázó”.
Az első néhány perc kifejezetten kellemetlen. Furcsa érzés, hogy idegenek végigmérnek, néhányan pedig elő is kapják a telefonjukat, és lefotóznak. Aztán a sok mosolygós arctól az ember óhatatlanul maga is mosolyogni kezd. Eközben Zoltán szinte folyamatos pörgésben van: olykor megszakítja a mondandóját, mert esze ágában sincs lemaradni egyetlen reakcióról sem. Élénken figyeli a sávokat, a kereszteződést, pásztázza a szélvédőket. Ha valaki dudál, villog, vagy csak bátortalanul kiinteget az ablakon, ő azonnal felemeli a kezét, mosolyog, és visszainteget. Kiszúrja a legkisebb gesztust is a volán mögött ülőktől, és gondoskodik róla, hogy senki ne maradjon válasz nélkül.
Ezt a feszített, mégis végtelenül pozitív figyelmet látva a szorongás meglepően gyorsan elmúlik. Pár perc múlva már én is beszélgetek a járókelőkkel, sőt pózolok a fotókhoz, mintha mindig is ezt csináltam volna.
Közben a gyalogátkelő hangjelzése egyenletes ütemben kattogja a piros és a zöld váltakozását, az autók felől szinte folyamatos a dudálás. Teljesen ismeretlen emberek dobnak oda egy-egy jó szót. Az új arcokon másodpercről másodpercre végig lehet követni ugyanazt a folyamatot: előbb a gyanakvás, ahogy kibetűzik a táblát, aztán az oldódás, végül a mosoly. A törzsközönség viszont már nem gyanakszik. Akik mindennap erre járnak, eleve mosolyogva, az ablakon kihajolva lesik, mi az aznapi üzenet.
Ki a táblás férfi?
Zoltán civilben ezermester és egy kisfiú édesapja. Körülbelül öt hete táblázik, azóta pedig Budapest és az ország számos pontján felbukkant már, amerre épp dolga akad – járt például Csepelen is. Általában munka előtt áll ki, de ha úgy hozza az élete, néha munka közben vagy után is szán rá időt.
A műfajjal a tanárok jogaiért szervezett Zebraszerda demonstrációin ismerkedett meg, az első transzparensét még ott kérte el valakitől. A Szőlő utcai javítóintézeti botrány idején a gyermekvédelem helyzetét bíráló feliratokkal demonstrált. Áprilisban azonban úgy érezte, ez a mondandó már nem aktuális, maga a táblázás, a jelenlét élménye viszont hiányzott neki. Így került a kartonra a „Szép napot!”, majd követték a többi, személyesebb, biztató sorok. A feliratokat mindig az adott naphoz igazítja: a németérettségi reggelén például egy német két tannyelvű iskolához vitt egy külön nekik szóló üzenetet.
Azt, hogy ennek bármi köze lenne a politikához, határozottan tagadja.
„Jobb sorsú országokban az állampolgárok azt sem tudják, milyen oldal vezeti az országot, milyen beállítottságú a miniszterelnök, mert nem érdekli őket. Egyszerűen csak nyugodtan élnek” – fogalmaz. Szerinte egyébként nem is teljesen előzmény nélküli, amit csinál. Mint mondja, harminc évvel ezelőtt élt már Óbudán egy férfi, aki hozzá hasonlóan táblákkal üzent a járókelőknek.
„Van felelősségem abban, hogy mit írok ki”
Hogy ezeknek a tábláknak komoly súlyuk van, egy szomorú napon vált igazán világossá számára. Amikor Scherer Péter halála után a „Viszlát, Pepe!” felirattal állt ki, szokatlanul erős, felkavaró reakciókat kapott az utca emberétől.
„Akkor jöttem rá, hogy valójában mekkora hatása van a tábláimnak. Van felelősségem abban, hogy mit írok ki” – magyarázza.
A napszemüvegét egyébként sokan álcának hiszik.
Sokan azt gondolják, azért van rajtam, hogy ne ismerjenek fel. Pedig igazából azért, mert a megható pillanatokban gyakran elsírom magam
– árulja el.
Óbudától Csornáig
A kedves üzenetek híre közben jócskán túljutott Óbuda határain. Zoltán a közösségi oldalán egy játékot is futtat: az ország különböző pontjain mágneseket rejt el, hogy aztán a játszani vágyók megkereshessék őket. Május 24-én például Lepsénynél bújtatott el párat, csütörtökre pedig Csornára hirdetett eseményt – bár aznap maga Győrben dolgozik. Ennek az útnak is megvan a maga külön története. Egy csornai hölgy ugyanis megírta neki, hogy az ő hatására elkészítette a saját tábláit, és megkérte a helyi boltosokat, hadd tegye ki őket a kirakatokba. Zoltán most ezeket szeretné a saját szemével megnézni.
A jelenség persze nem áll meg Csornánál. A kommentelők beszámolói szerint a Határ úti metrókijáratnál már egy középkorú házaspár várja az embereket „Ingyen ölelés” felirattal, másutt pedig krétával írják fel a járdára a biztató sorokat. A jóság, úgy tűnik, ragadós.
„Egy pillanatot adok, ők egy élményt”
Zoltán azt mondja, azért kezdett bele az egészbe, mert úgy látta, az emberek mély depresszióba süllyedtek, és ebből a letargiából próbálja egy pillanatra kizökkenteni őket. A visszajelzések sokszor még őt is meglepik. A legtöbb jó szó épp a melós autókból érkezik, ők hajolnak ki az ablakon olyasmikkel, hogy „veled vagyunk” vagy „jól tolod, haver!” – és bevallása szerint pont erre számított a legkevésbé. Volt olyan napja, amikor tizenegy órán át kint volt, és csak öleléseket osztogatott.
Mire a táblát visszaadom, elkap egy furcsa, feszengő érzés. Olyan, mintha cserben hagynám a pesti aszfaltot – a táblát is, az embereket is, meg ezt az egész abszurd, mégis felemelő reggeli üzemet. Szívesebben maradtam volna még.
Zoltán persze marad. Hogy megéri-e neki mindez a fáradságot, afelől egyetlen pillanatig sincs kétsége.
„Néha azt gondolom, hogy többet kapok a munkába igyekvőktől, mint amennyit adok. Én csak egy pillanatot adok nekik, ők viszont egy élményt.”
(Borítókép: Farkas Csaba Zoltán az „Itt vagy, ez elég” feliratú kartonpapírral a kezében. Fotó: Budai Balázs / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
