Egy, csak egy kalóz van öltönyben a vízen, meddig a szem ellát palackon és égen – írta volna Arany János, ha látja Gajdos Lászlót, amint kalózzászló alatt, több száz PET-kalóz társaságában nézi végig, hogyan indul útnak a Tisza-tó történetének legnagyobb folyótisztító flottája.
Nem volt a bingókártyámon, hogy egyszer minisztert látok kalózok között a Tisza-tavon, de a tárcavezető javára legyen írva, gyorsan realizálta a helyzetet. A tiszafüredi Morotva-pihenő színpadára lépve elnézést kért, amiért túlöltözte az esemény etikettjét, lekapta a zakót, kikötötte a nyakkendőt, és mindkettőt felakasztotta a színpad korlátjára. A szervezők cserébe megígérték, hogy a beszédek végén kap ajándékba egy PET kupás pólót.
„Köszönöm szépen, fel is fogom venni” – felelte a miniszter.
Császárból közlegény
A megnyitón előbb a házigazda, Molnár Dávid Attila idézte fel, honnan indult mindez. 2013-ban még csak húszan voltak, négy hajóval mentek, és mindössze néhány zsák hulladékot szedtek össze – most háromszázhatvanan vannak, ennyien még soha. A fakó színű pólójára mutatott, amelyre annak idején ráírták: „Első PET Kupa”. Soha többé nem számozták a pólókat, de ha megtennék, ezen már a huszonnyolcadik felirat állna. A titulusa azóta is „PET-kalauz”, mert az első versenyen ő mondta meg, merre folyik a Tisza – televíziós természetfilmesként ugyanis kétszer is végigforgatta a folyót a forrástól a torkolatig.
Akkor én itt császár voltam. Most legjobb esetben is közlegény vagyok, mert már mindenki jobban ismeri méterről méterre a Tiszát, annyiszor voltak itt
Az állam ezúttal nemcsak vendég, hanem főtámogató is volt – a rendezvényt most először jegyzi ebben a formában az Élő Környezetért Felelős Minisztérium. A tárcavezető is tudta, hogy ezen a színpadon nem a papírforma a nyerő.
„Egy nagyon szép beszéddel készültem, amit nem olvasok fel – kezdte Gajdos László. – Két beszéd létezik a világon: a rossz meg a rövid. Én az utóbbihoz tartanám magamat.” Ezután arról beszélt, hogy tizenhat éve nem volt Magyarországon önálló környezet- és természetvédelemmel foglalkozó minisztérium, és eljött az idő, hogy az ipar és a természet mérlegét középre billentsék vissza.
Majd kitért arra is, ami a vízen mindenkinek a szeme előtt van: „Most már nemcsak a szemét jön le a folyón, hanem egyre kevesebb a víz is.” Zárszava pedig úgy hangzott, mint egy hosszú távú kormányzati program legrövidebb összefoglalója: meg kell fogni minden vizet, „hogy legyen még sok PET Kupa, mert a vízen kell a hajókkal haladni”.
Hivatali zsargon a vízparton
Ujvári Imre tiszafüredi polgármester után – aki szerint a PET-kalózok ide már hazajárnak, a Tisza-tó pedig közös felelősség is – Lovas Attila, a KÖTIVIZIG igazgatója következett. Ez a betűszó úgy hangzik, mint egy nyakatekert hivatali rémálom, csakhogy itt a rövidítés mögött nem aktatologatás, hanem a valóság könyörtelen dokumentálása zajlik. Az igazgató ugyanis számokat hozott, és ezek adták a nap legfontosabb mondatait.
A vízügy több mint húsz éve szedi rendszeresen az uszadékot a kiskörei vízlépcsőnél. 2017 táján a kiemelt uszadék 15-17 százaléka volt kommunális hulladék és PET-palack. Mára ez 2-5 százalékra esett, idén pedig a 70 nap alatt kiemelt több mint 2500 köbméter uszadéknak már csak 4 százaléka volt szemét.
„Látszik a haszna annak, amit csináltok – mondta a PET-kalózoknak. – Most már részben azt szedjük össze, amit az elődeink hagyományoztak ránk. Én is reménykedem abban, hogy egyszer a munka végére lehet érni.”
Az irodájában egyébként ott áll egy korábbi PET-kupa, rókakoponyával applikálva – a vendégei néha furcsán nézik, miféle pogány szentélyt rendezett be magának.
A házigazda ehhez hozzátette azt, amit a statisztika önmagában nem mond el: a fogyatkozás nem csak az ötvenforintos visszaváltási díjon múlik. A kihúzott palackok jelentős része nem idén került a vízbe, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt – volt olyan, amit egy méter mélyről, a partfalból bányásztak ki –, és a mennyiség 80-90 százaléka nem magyar feliratú.
„Bízunk benne, hogy harminc év múlva már a határon túlról sem jön ilyen palack.”
A csáklya, amelyik rosszul sikerült
Tamás Zsolt versenyigazgató a harmincéves szervezőegyesületről és az idei, összesített statisztikák alapján sorban a harmincadik hazai PET Kupáról beszélt. Kiemelte: ez már nem egy egyszerű rendezvény, hanem egy mozgalom, ahová a régi harcostársak visszajárnak, az újoncok pedig másnapra úgy érzik, mintha mindig is ide tartoztak volna. Hogy ez hogyan működik a gyakorlatban, azt Doró Viktória főszervező mesélte el. 2016-ban, élete első PET Kupáján önkéntesként az volt a feladata, hogy készítsen csáklyát a tizenkét csapatnak. Fogalma sem volt, mi az a csáklya – ahogy a lánynak sem, aki segített neki –, a kampók pedig a verseny végére mind le is estek a rudakról. „Az volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hiba volt belevágni. Hogy én ehhez túlságosan városi lány vagyok.” Tíz évvel később ő a Tisza-tavi PET Kupa főszervezője. A lányból pedig, akivel együtt fabrikálta a rosszul sikerült csáklyákat, az egyesület elnöke lett.
A rajt előtti utolsó pillanatban aztán váratlan fordulat következett: egy evezősszerelésbe öltözött férfi ugrott a színpadra, és a műsorvezető legnagyobb meglepetésére kivette a kezéből a mikrofont. Runtág Tivadarnak hívták, a Mohu operatív igazgatójaként mutatkozott be, és rögtön a közepébe vágott. „Ha valakinek aggálya van, hogy elfogy a PET-palack a tóból, és nem lesz PET Kupa, én osztom ezt az aggályt” – mondta. Hozzátette, hogy a visszaváltási rendszerben eddig állítása szerint több mint ötmilliárd palack gyűlt össze, de a természetben azért még mindig akad belőlük. Majd bejelentette: a legtöbb PET-palackot gyűjtő csapat százezer forint különdíjat kap tőlük, súlyra mérve. Az állami koncesszió alatt álló hulladékcég igazgatója tehát szponzorként szállt be a kalózok versenyébe – amit a jelenlévők vastapssal, a műsorvezető pedig egy gyors szabálypontosítással nyugtázott.
Mielőtt a flotta vízre szállt volna, elhangzott még egy átírt népdal – „A Tisza nélkül mit ér az életem?” –, majd a vízimentők vezetője jelezte, hogy „eddig tartottak a kedves szavak, most jön a szigor”: mentőmellény mindenkin kötelező, és tizenhat év alatti nem kormányozhat kenut. 2013 óta nem történt komolyabb baleset, és ezt szeretnék így is tartani.
Napelemmel a nádasba
Minket az Indotek csapata fogadott be a hajójára. Ők az esemény kiemelt támogatói, és egyben a mezőny öt újonccsapatának egyike: most eveznek életükben először PET Kupán. A különlegességük, hogy bár egy cégnél dolgoznak, sokan a fedélzeten találkoztak először. A vállalat különböző részeiről érkeztek, így ez egy olyan ritka csapatépítő, ahol térdig a Tiszában, „vadidegen” munkatársakkal kell összecsiszolódniuk.
A hajójukon egyáltalán nem látszott a rutintalanság. Az elsőre egyszerűnek tűnő lélekvesztő ugyan megsüllyedt kissé a pluszutasok súlya alatt (jó, bevallom, felszaladt rám néhány kiló az elmúlt években, de azért ne fogjuk csak erre), de stabilan kitartott. A mérnökemberek ráadásul bevetették a titkos fegyvert: egy kis napelemtáblát, amely egy elektromos motort hajtott – és olyan gondossággal építették be, hogy még a panel alatti szellőzésre is figyeltek. A versenyszellem pedig buzgott bennük, így a kis motor segítségével a mezőny jó részét magunk mögött hagyva siklottunk ki a kikötőből.
Bár a szemétszedésben nem volt túl nagy szerencsénk, de ennek elsősorban az az oka, hogy az első szakasz a legtisztább, itt még csak ismerkednek a hajók képességeivel. A java Tiszaszőlős és Tiszaderzs felé kezdődik, a zegzugos szigeteknél, amelyek tavaly is okoztak meglepetést. Bár az előzetes felmérések nem jeleztek nagy lelőhelyeket, a nádasok akkor mégis több mint tíz tonna hulladékot adtak ki, 1920 zsákban – jócskán felülmúlva a korábbi 7,5 tonnás csúcsot. Hogy az idei, rekordlétszámú mezőny mire jut, az vasárnap derül ki, amikor a flotta kiköt Tiszanána-Dinnyéshátnál.
A rendszer minden csapatnál ugyanaz: az anyahajó a bázis, körülötte pedig kenuk és kajakok rajzanak. Az Indoteknél még SUP-osok is segítik a munkát, mert ők gyorsabbak és mozgékonyabbak. Ők hozzák a zsákmányt a nádasból, a fedélzeten pedig a csapattársak válogatják szét, mi megy a PET-es zsákba, és mi a vegyesbe.
Számunkra az első megállónál véget ért a vízi kaland, és partra szálltunk. A PET-kalózok azonban mentek tovább, hogy megvívják ezt a furcsa versenyt, amelynek minden résztvevője pontosan ugyanazért a végeredményért evez: azért versenyeznek, hogy egyszer végre ne legyen többé verseny. Ahogy a főszervező a színpadon fogalmazott, bízik benne, hogy erre nem kell újabb harminc évet várni, hanem „néhány éven belül eljutunk oda, hogy már csak vízi túrázni járunk ide”. Addig viszont marad a csáklya, a zsák, a szúnyog – és évente legalább egyszer egy korlátra akasztott miniszteri zakó.
(Borítókép: Gajdos László 2026. június 12-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
