Nagy Ervin államtitkár úr, a kulisszák avatott ismerője, még a parlamenti folyosón megadta az alaphangot. Kérem alássan, szerinte a Tisztelt Ház ma már egy klasszikus francia vitadráma, ahol az érvek úgy pengenek, mint a párbajtőrök, a főszerepben pedig a zsenialitás határát súroló, sebezhetetlen Akhilleusz áll.
Odabent fel is gördült a bársonyfüggöny, a nemzet fotelba szegezve várta a szárnyaló dikciót, a morális magaslatokat.
És ahogy az a Kárpát-medencében lenni szokott, a magasztos eszme rögtön a küszöbön átesett egy vitnyédi migránson.
A nyitány még a főhősé volt. Akhilleusz – polgári nevén Magyar Péter – harminc percen át osztotta az igét, és mindjárt a legnagyobb bűnnel kezdte. Egy addig titkos dokumentumot lobogtatva azt fejtegette, hogy az előző kormány, miközben éveken át migránsözönnel riogatott, valójában maga vette volna át a migrációs paktum szabályait, sőt migránstábort is épített volna, csak épp magyar menekülteket dobott volna ki, hogy brüsszeli parancsra ötszáz érkezőnek jusson hely. A dikció valóban szárnyalt, és egy pillanatra úgy tűnt, lesz itt francia vitadráma.
A darab szabályai szerint ezután a kórus következett, kapott is kerek nyolc percet, hogy eldadogja a magáét, mire a főhős – élve a rá írt különös dramaturgiával – időkorlát nélkül csaphatott vissza. Olyan volt ez, mint egy rejtői kocsmaharc Marseille alsón: Akhilleusz kezében gépfegyver, a többieknél meg egy-egy sorszámozott panaszkönyv, amit tiszteletteljesen lobogtatnak a golyózáporban.
Pedig az igyekezet megvolt. Máthé Zsuzsa képviselő asszony, mintha csak egy mikszáthi úri kaszinóból lépett volna elő, „emelkedett szívvel, az országépítés reményében” vette át a szót, finom melankóliával kérve számon a jelenkoron Antall József nívóját. Toroczkai László picit rontott az elegancián, ő rögtön a jakobinus diktatúrát kezdte emlegetni, de sebaj, gondolta a nagyérdemű, a francia vonalhoz végül is kell egy kis guillotine.
Aztán a cselekmény végleg búcsút mondott a párizsi szalonoknak, és pofával előre beleállt az abszurdba. A kardozást felváltotta a vérbeli, asztalcsapkodós virtuskodás. Repült a tét a levegőbe: „Ha ott migráns van, én lemondok!” – dörrent a vitnyédi fogadás, majd valaki rákontrázott a csermajori menekültek által lelakott több száz éves épülettel. Molière csendben forgott a sírjában.
A legszebb fordulatot azonban Gulyás Gergely szállította – akit aznap maga a miniszterelnök keresztelt át Micimackóvá. Amikor a kar rájött, hogy a főhőst nem lehet túlüvölteni, a jámbor medve nem a hangját emelte fel. Megigazította a mandzsettáját, és elegáns lemondással bejelentette: a házszabályt bizony reformálni kell. Zseniális. Ha a címszereplő nem hajlandó lemenni a színpadról, a magyar úriember nem verekszik. Egyszerűen átírja a színház működési engedélyét a felvonásközben.
És jött az ígért visszacsapás, immár időkorlát nélkül. Akhilleusz Orbán Viktort maffiafőnöknek nevezte, Máthé Zsuzsának pedig azt felelte, ne oktassa ki stílusból, inkább nézzen körül, kik ülnek mellette. Toroczkai migránsáradatát egyetlen kérdéssel intézte el: Áttörték már a kerítést a paktum miatt? Nem. A hős még harc közben is hadvezér maradt, és szembefordult az erősítéssel is, amikor az megérkezett, hogy a Százholdas Pagony lakóinak segítségére legyen. Ahogy késve beesett a terembe Lázár János, rögtön a mohácsi híd beruházásáról érdeklődött nála a főhős.
És hogy mi lett a beígért Akhilleusz-sarokkal? Nagy Ervin a folyosón megmondta: az egyetlen sebezhető pont, hogy a hős fideszes volt. Az ellenzék pedig hétfő délután megmutatta, milyen az, amikor egy egész frakció erre az egyetlen, jól látható testrészre lő. Máthé Zsuzsa az egykori rendszer „zsánerfigurájának” és „klasszikus kedvezményezettjének” nevezte, Hidvéghi Balázs pedig „kivételes manipulátorként” festette le az egykori asztaltársat.
Lőtték a sarkát becsülettel. Francia vitadráma helyett azonban végül egy klasszikus magyar tragikomédiát kaptunk, ahol a színészek lassan maguk sem tudják, éppen melyik darabban játszanak. A közönség mindenesetre nevet, a függöny nem megy le – a sarokba szorított kórus pedig kétségbeesetten lapozza a házszabályt, hátha ki lehet valahogy írni belőle a főszereplőt.
Csakhogy amíg a kórus a házszabályt lapozta, a Ház aznap fogadta el az Alaptörvény tizenhatodik módosítását, amely nyolc évben maximálja a miniszterelnöki tisztség betölthetőségét – a gyakorlatban ez egyetlen embert érint, Orbán Viktort, aki így többé nem lehet kormányfő. A kórus tehát hiába keresi a paragrafust, amivel a hőst kihúzhatná a szövegkönyvből: a győztes társulat ugyanezt a mozdulatot már elvégezte, csak épp az ellenfél egykori sztárján, és nem a házszabályban, hanem az alkotmányban.
(Borítókép: Nagy Ervin az Országgyűlés plenáris ülésén 2026. június 15-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Olvasd tovább itt: index.hu
